Tavaly júniusban írtam először az aranyfürtű, kék szemű Krisztináról, aki egészen apró korától szebbnél szebb lélekvillanásokkal és – egyedi világképről árulkodó – viccesnél viccesebb nyelvújításokkal ajándékozza meg szüleit és nagyszüleit. Az Ahol a boldogság kezdődik… című történet hősnője azóta – pontosabban egy hete és három napja – óvodástündérből öntudatos kisiskolássá változott, akiről az új tanév kezdetén egyszerűen nem lehet nem mesélni.
A Krisztina-történet folytatásának vágya már nyár elején megszületett bennem, amikor az óvodai búcsúszerepre készülő leányka a kisgyermekek utánozhatatlan lényeglátásával fordult az édesanyjához, és azt kérdezte tőle: „Nem lehetne az ovitól ünnepség nélkül elbúcsúzni úgy, hogy csak megölelem az óvó néniket, és a fülükbe súgom, hogy nagyon szeretem őket?” Hasonló kívánságot fogalmazott meg újdonsült kisdiákként a szeptember 11-ei becsengetés előtt: „Nem kezdhetnénk az iskolát ünnepség nélkül úgy, hogy egyből írni és számolni tanulunk?”
– A lányom mindig is kíváncsi volt az új dolgokra, és már az idei nagyvakációban az apjának szegezte a kérdést: ha elég sokat nézem a betűket és a számokat, megtanulok olvasni? – vágott bele a friss tapasztalatokból születő történetbe Krisztina édesanyja. Aztán – mielőtt az első iskolai hét megéléseiről mesélt volna –, az elmúlt esztendő legemlékezetesebb mondásaiból lepett meg egy félnotesznyivel. Ezek jelentős része a nagyszülős délutánokon hangzott el.
– „Ahol mama van, ott kincs van” – jelentette ki egyszer a lányom, egy alkalommal pedig így köszönt el a szüleimtől, amikor munkából hazafele jövet utánamentem: „Szia, mama, szia, tata, áldjon meg az Isten, és vigyázzon rátok”. Édesapámat gyakran kíséri el vásárolni, és miután egyszer Zoli tata „ünnepélyesen” kijelentette, hogy ezennel elfogyott a pénze, hazaérve Krisztina gondterhelt arccal kérdezte édesanyámtól: „Mama, nem vetted észre, mikor költötte el tata a nyugdíját?” Anyukám sokszor mesél neki „a szájából”, ahogy a lányom mondja a fejből mondott történetekre, míg édesapám inkább felolvasni szokott. „Mama, te hogy tudsz annyi mesét?” – kérdezte egyszer Krisztina édesanyámtól, ő pedig azt felelte, hogy azért, mert sokat olvasott. „Akkor tata nem olvasott olyan sokat?” – érkezett az újabb kérdés. „Dehogynem, ő még többet” – felelte édesanyám, mire a lányom le is vonta a következtetést: „Akkor biztos nem figyelt oda”. Egy másik alkalommal azt kérdezte anyukámtól: „Mama, te láttál vonyítós kutyát?” majd, amikor az állat lelkivilágára terelődött a szó, megmagyarázta, mit érezhet: „Olyankor olyan »légyszíves« érzése van, mint nekem, amikor nagyon szeretnék valamit”.
A kicsi lány természetesen a szüleit sem hagyta ki a különleges megfigyelésekből.
– „Anya, neked olyan anyaszeretet-illatod van, apának pedig olyan elegáns” – tudatta velünk egy hármas együttléten. Ez utóbbi jelző nagyon megragadhatott benne, mert nem sokkal később, amikor betegsége alatt gyógyteával kínáltam, azzal hárított el, hogy „az előbb már kortyoltam belőle elegánsan kevéskét”. Az egyik leghumorosabb mondás, amin napokig szórakoztunk a párommal, angolul hangzott el, amikor a lányunk egy tapadós játékkorongot ragasztott a homlokára, és azt mondta az apjának: „daddy, I am connected (Apa, be vagyok kötve). „Mint mi?” – vette a lapot szintén angolul a párom. „Mint a Google” – vágta rá Krisztina gondolkozás nélkül.
A teremtéstörténetet így adta elő az édesanyjának a kislány: „A Jóisten sárból megteremtette az embereket. Nem voltak tökéletesek, de azért jók voltak. Aztán sorra megpuszilta őket, és akkor már egészen emberformájuk lett.”
– Taxival utaztunk egyszer valahova – elevenített fel egy újabb felejthetetlen jelenetet az édesanya –, és a lányom rám szólt, hogy ne zavarjam a sofőr bácsit beszélgetéssel, mert vezet, és figyelnie kell az utat. „Ne aggódj, kicsi bogár, ez az autó úgy tudja az utat, hogy magától is elvisz oda, ahova kell” – szólt hátra a barátságos járművezető, mire Krisztina óvatosan megjegyezte: „Lehet, de az ritkácskán van”. A taxisnak nagyon megtetszett a tűzrőlpattant leányzó, és megkérdezte, hány éves – „már hat évet betöltöttem”, érkezett azonnal a válasz –, majd azt tudakolta, hogy van-e testvérkéje. „Nincs, és azt hiszem, hogy már nem is lesz” – mondta Krisztina, majd, amikor a taxis próbálta meggyőzni, hogy tegyen az ablakba kockacukrot a gólyának, leszögezte: „Szerintem ez nem így működik. A baba az anya hasából születik meg. Megbeszéltem a Jóistennel, hogy ha Ő is jónak látja, akkor lesz testvérem, ha nem, akkor nem.”
Egy képzeletbeli sántaiskolás ugrással a következő pillanatban máris a mában, pontosabban a becsengetés hetében voltunk.
– „Mióta iskolás vagyok, minden megváltozott” – mondta egyik este a lányom a páromnak. Aztán ki is fejtette a gondolatot: „Tudod, apa, nehéz az iskolás élet, mert figyelni kell és koncentrálni, és amikor elfáradok, akkor is kell még koncentrálni egy kicsit”. Egy másik alkalommal kijelentette: „Időben le kell feküdjek, hogy reggel tudjak felkelni.” Az iskolatáska bepakolásában nem tűr segítséget. „Az én vizem, az én táskám, az én dolgom” – mondta, amikor segíteni próbáltunk, majd elmagyarázta, hogy az iskolában is neki kell gondja legyen mindenre, mert senki nem viszi utána a vizet vagy a táskát, mint az óvodában. Egyik nap elmesélte az apjának, hogy egy fiúcska az osztályból grimaszolt a foglalkozás alatt, és így a gyerekek mind rá figyeltek, nem pedig a tanító nénire. „És te mit csináltál?” – tudakolta az apja. „Én a tanító nénire figyeltem, mert engem nem lehet ilyen játszmákba bevonni” – jött az öntudatos válasz. A napokban új eseményekkel érkezett haza Krisztina. „Ma az volt az újdonság, hogy van szőnyegünk” – mondta a múlt hét vége fele, a tegnap pedig elújságolta, hogy megismerkedtek a tornatanárukkal, aki „nagyon cool” (vagány).
A vicces, ugyanakkor elgondolkoztató mondások sorából nem maradhat ki a legutóbbi barkochbázáshoz kapcsolódó sem.
– Kérdeztem, hogy élőlény-e vagy tárgy, amire gondolt, erre Krisztina rávágta, hogy „is”. Elhatároztam, hogy valahogy kitalálom, és egy kérdésrengeteg után sikerült is, a kerítés volt a megfejtés. „Az hogyhogy élőlény?” – kérdeztem. „Úgy, hogy fából van, és a fa él” – szögezte le a kisasszony, majd egy pillanatnyi gondolkozás után hozzátette: „és különben is én egy kerítéssel is nagyon jól el tudok beszélgetni”.
Az egyik kedvenc Krisztina-mondásom a beszélgetés végén hangzott el. Sárga krétával rajzolhattak szabadon bármit az iskolában, és a kicsi lány egy naplementét örökített meg.
– Ez akkor van, amikor még nem piros a nap – magyarázta otthon a szüleinek közel hét esztendeje bölcsességével, tisztaságával.
