A hatalmasok
2024-09-16 13:00:00
- Kuszálik Péter
Csodálatos illata és zamata lehet a hatalomnak, mert akik a közelébe kerülnek – ne adj’isten az ölébe ülnek! – azok úgy megszédülnek tőle, hogy karóval se lehet elkergetni őket onnan. Jó-jó, a ’pakliban az is benne van’, hogy egyet-egyet lámpavasra vonnak közülük, de minden hatalomittas fickóban ott ketyeg a remény, hogy ő biztosan megússza. (Óriási mázli kell ahhoz, hogy a mesterlövész puskája megmoccanjon egy hajszálnyit, de lám, az idén már ketten is túlélték a fegyveres támadást.) Nagyon kevés zsarnoknak jut eszébe, hogy egy alapos önvizsgálat után önként mondjon le a trónjáról. József császár megtette ugyan a halálos ágyán, de már nem maradt alkalma arra, hogy a nép sóhaját („évekkel korábban kellett volna, felség!”) is meghallja. A hatalom delejes vonzását azért sem tudom minden esetben megérteni, mert számos – a csőd szélén egyensúlyozó – országban tülekedtek az atyafiak az országalma és a jogar megszerzéséért, pedig csak ócskavas-kereskedők vásárolnak bukott cégeket. No, de ne menjünk olyan magasra, a kisebb szemétdombokon is megy a kakaskodás. Pár hónappal ezelőtt voltak a helyhatósági választások, s ha jól emlékszem, ötnél több pretendens volt a polgármesteri funkcióra. Ez nem olyan, mint az olimpia (ahol az ezüst- vagy bronzérem is szépen csillog), ha nem vagy első, mehetsz vissza kapálni. Próbálkoznak, sündörögnek – pedig az egy-két esélyes mellett ők már biztos vesztesnek számítanak. Nemhogy ’hat almát’, hanem kettőt se remélhetnek. Ilyen édes a hatalom méze? A választás előtti hét egyik napján már harmadszorra ment végig a locsolóautó az utcánkon. Hunor így nyugtázta az örvendetes eseményt: „Minden évben új polgármestert kellene válasszunk, mert úgy látom, hogy csak a választások évében ilyen nagy a sürgés-forgás…”
A kampány minden évben hasonlatos: új szájhősök lépnek a színpadra, „majd én megmutatom” feliratú pólókban feszítenek a közönségtalálkozókon, szórólapokkal telnek meg a postaládák. Évekkel korábban efféle mézesmadzagokkal kopogtattak: „Libegő szállít majd a Sörhajótól a Somira!” és „Villamos jár majd a kombináttól a szentgyörgyi sós fürdőig!” A sok fogadalom láttán a Pesszimisták Baráti Köre az „Ígéret bolondnak öröm” zászlót tűzte ki, s bizony mondom, ez a volt legcivilizáltabb figyelmeztetés a választási örömmámor ellen. Vajh’ mikor lesz az, amikor a bukott ’hatalmár’ őszintén beismeri, hogy „ígéreteim ellenére nem tudtam többet és jobbat cselekedni az elődömnél, ezért most börtönbe vonulok”. Sokat szenvedett vagy óvatosabb országokban két választási ciklusra korlátozzák a Vezér hatalmát. Kis-Magyarországon csak javaslatként szövegezte meg a tennivalókat Farkasházy Tivadar (egy másik szektorban!): „Meg kell szüntetni az eddigi gyakorlatot, el kell érni, hogy mindenki csak két cikluson át lehessen ellenzéki!”
Ahogy elnézem: a hatalmasok hatalmának csökkentésére alig van eszköz, mert előre nem lehet sejteni, hogy ki lesz alkalmatlan a megszerzett posztra. Shakespeare (részben?) a történelmi példákból válogatta a királydrámái cselekményét, de az ottaniaknál sokkal több testvér-, sógor- meg komagyilkosság volt az évszázadok során, amelynek egyedüli célja a hatalomra éhes jelöltek megszitálása volt. Az nyerte el az országalmát, aki a hatalmi harcban túlélte a vetélytársait. De a módszer nem garantálta azt, hogy a győztes egyúttal a legokosabb és/vagy -rátermettebb. (S uralmának elmúltával sem mondhatták azt: „a másik jelölt biztosan jobb lett volna”, mert nincs rá mód kipróbálni.) Az emberevő törzseknél nem a demokrácia szabályai szerint (= kampány, szavazás) folyik a főnök kiválasztása; a hurubinga törzsnél az lesz a vezér, aki ájulás és ordítás nélkül lesz első a herepukkasztási versenyben. Ez sem jelent garanciát a vezetés minőségére, csupán arra, hogy nem fogja zaklatni a titkárnőjét (már az is valami a mai kufircolós világban).
No, eszembe jutott egy ritka példa. Ana Pauker baloldali politikus volt, az illegális kommunista párt tagja, aki az itthoni üldözések ellen a Szovjetunióba menekült, 1944-ben tért vissza, és az RKP/RMP KB tagjaként magas posztokat kapott. Állítólag ő mondta azt: „pártaktivistának jó voltam, de a pénzügyminiszterséghez nem értek”. Megelégedett azzal, hogy 1949–52 között a Minisztertanács alelnöke lehessen, de a ’sztálintalanítási’ kampány idején őt is félretették. Három megjegyzés: 1. volt benne egy csöpp önkritika; 2. őt is utolérte a kommunista leszámolás; 3. a hatalmi körökben fokozottan érvényes a mérleghintatörvény: „egyszer fenn, máskor lenn”.
A politikai helyzet hullámzása időnként meglepő eredményekkel jár. Július elején Nagy-Britanniában volt választás, és a konzervatív párt hatalmasat bukott. Rishi Sunak, a leköszönő miniszterelnök attól félt, hogy a (munkáspárti) ellenzék túlnyeri a választásokat, és olyan többséghez jut, ami megakadályozza a számonkérhetőséget. A megvalósult új (brit) helyzet hasonlatos a magyarországihoz, ugyanis a Fidesz kétharmados többsége gyakorlatilag teljhatalmat jelent, az ellenzék bármely javaslatát ’seperc’ alatt megvétózzák. Kovács Gergely (a ’kutyapárt’ elnöke) szerint csak önkormányzati szinten van értelme a politizálásnak, az országgyűlésben nincs. Ezt akarja megszüntetni a Tisza Pártot támogató, milliónál több szimpatizánst számláló tábor.
