2024. june 30., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Célba ért a Bolyai középiskola segélyadománya

Március 16-án sikeresen átadták az aknaszlatinai Bolyai János Középiskolának, Kárpátalja legkeletibb magyar tannyelvű intézményének a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum négy kisbusznyi segélyadományát. Az útról Hajdú Zoltán, az iskola igazgatója számolt be, akit Molnár Zoltán tanár, valamint Peti András, Albert László Róbert, Bakos Katinka és Bakos Gyula szülők kísértek el a román–ukrán határ túlsó oldalán, Máramarosszigettel szemben fekvő Tisza-parti településre.

A Técsői járáshoz tartozó bányászváros lakosságának jelenleg a 30 százaléka magyar, a vegyes lakosságú település polgármestere román, alpolgármestere magyar, jegyzője ukrán nemzetiségű. Az 2020-re felújított iskolában az elemitől az érettségiig működnek magyar tannyelvű osztályok. A legutóbbi nyelvtörvény bevezetésével az ukrán nyelvórán kívül a tantárgyak húsz százalékát ukránul kell tanítani, az iskola dönti el, hogy melyik tantárgyakat. Az angol–német szakos igazgatónő elmondta, hogy az idegen nyelveket heti két órában tanulják a diákok. Az iskolában hangsúlyt fektetnek a reál tantárgyakra, nem véletlenül viseli a tanintézmény Bolyai János nevét. A diákok száma 179 volt a háború kitörése előtt, köztük vannak román és ukrán anyanyelvűek is, akik magyarul tanulnak – számolt be az aknaszlatinai iskolában tapasztaltakról a küldöttséget vezető Hajdú Zoltán. 

A marosvásárhelyieket Benedek Imre körzeti oktatási főosztályvezető fogadta, aki harminc éven át töltötte be az iskola igazgatói tisztségét.

– Amikor értesültünk a háború kitörésének a híréről, rögtön megfogalmazódott a kollégákban a szándék, hogy segítenünk kellene a Bolyai nevet viselő iskolán. Bár nehézkesen, de végül sikerült Benedek Imrével felvenni a kapcsolatot, aki érdeklődésemre elmondta, hogy harcok ott nem folynak, de az élelmiszerüzletek ki vannak ürülve, és hiába lenne pénz, nincsen amit vásárolni. Éppen ezért arra kért, hogy élelmiszerrel, tisztálkodási szerekkel próbáljuk segíteni őket. 


Miután megtudtuk, hogy mire van szükségük, a hogyanra egyszerű volt a stratégiát kidolgozni. Ennek megfelelően eldöntöttük, hogy osztályonként ki mit hozzon, búzalisztet, kukoricalisztet, konzervet, mosószert, hogy a 202 diáknak és tanárnak is jusson a segítségből. Iskolánkban annál sokkal több adomány gyűlt össze, amit két napon át a diákok Gidófalvi Melinda könyvtáros irányításával dobozoltak be. 

Hogy eljuttassuk a segélyt, felvettük a kapcsolatot a bukaresti, a marosvásárhelyi és a máramarosi Vöröskereszt szervezettel, a válaszuk az volt, hogy megoldják. De úgy, hogy az adományunkat elszállítják a csernovici gyűjtőközpontba, és az aknaszlatinaiak utána mennek. Ezt nem vállalhattuk, hiszen a partneriskola képviselőinek száz kilométert kellett volna utazniuk Ukrajna területén. Amikor ez kiderült, nehezen ugyan, de sikerült újra kapcsolatba lépni a tanfelügyelővel, és megérdeklődtem, hogy kaptak-e már segélyt, és ha igen, milyen úton-módon jutott el hozzájuk. Elmondta, hogy a magyarországiak hogyan jártak el, és az ukrán nyelvű hivatalos adománylevelüket elküldte nekünk is, amit kitöltöttünk, lepecsételtünk, és azzal átengedtek  a határon. Megnehezítette a dolgunkat az, hogy a hivatalos adatokon kívül be kellett írni darabszámra és kilóra is, hogy mit viszünk. Számba venni a csomagok tartalmát hatalmas munka volt, de elvégeztük, és elosztottuk, hogy melyik jármű mit szállít.

Március 15-én este megkértem a tanárkollégákat és szülőket, hogy segítsenek berakodni az autókba. Nagy örömmel mondhatom el, hogy a közösségi összefogás annyira jól működött, hogy a csomagokat a szülők és a tanárkollégák tíz perc alatt rakták be az autókba. A négy járműből hármat a szülők biztosítottak, a negyediket és a szükséges üzemanyagot a Református Kollégium ajánlotta fel. A határátlépést úgy szervezték meg, hogy mire odaértünk, már ott volt Kocserha János alpolgármester, és az átkelés hivatalos részét ő bonyolította le. Rövid várakozás után mehettünk tovább, az iskolában pedig a tanfelügyelő, az igazgatónő és a személyzet várt. Mint kiderült, a tanintézmény tornatermében menekülttábor van. A kirakodásban a személyzet mellett a menekültek is segítettek, akikkel együtt ebédeltünk – számol be a felkészülés, az utazás és a megérkezés körülményeiről az igazgató. 

Majd folytatja:

– Elbeszélgettünk az alpolgármesterrel és a tanfelügyelővel, akik elmondták, hogy nagy a félelem, és sajnos nincsenek óvóhelyek a térségben. A háború kitörése óta 43 diákjuk hagyta el az országot. Az üzletek napok alatt teljesen kiürültek, és nem volt ahonnan visszatölteni, így bevezették a jegyrendszert. Megtörtént, hogy a benzinkutaknál 20 kilométeres sorok alakultak ki, és előfordult, hogy 48 órát kellett várakozni.

Sajnos elkezdődött a besorozás is, a férfiak, akik nem tudtak elmenekülni, folyamatosan kapják a behívókat. Három alkalommal volt Aknaszlatinán légiriadó, amit központilag irányítanak, ha a légtérben repülő közeledik. Az emberek lelkiállapota a mélyponton van. Amikor beszámoltunk arról, hogy nálunk ellentétes hírek jelennek meg az ukrán és az orosz fél részéről, elmondták, hogy ők is hasonló helyzetben vannak. Megérdeklődtem, hogy igaz-e, hogy Kijev annyira le van rombolva, és az ország keleti része hasonlóképpen, mire azt válaszolták, hogy ők is ennyiről értesültek. 

– Milyen tapasztalatokra tettek szert az út során? – kérdezem Hajdú Zoltán igazgatótól. 

– Nagyon szép és jó dolog, hogy a sok segély folyamatosan gyűl országos szinten, de aki biztos akar lenni, hogy az adománya célba ér, el kell vinnie a helyszínre. Azért merészkedtünk át a határon, hogy biztosak legyünk abban, hogy a Bolyai János Középiskola diákjai és tanárai veszik át az adományt. Ezt tanácsoltuk a szombathelyi testvériskolának is, amely szintén segélyt vitt. 

Itthon a tanártársaimmal azt beszéltük, hogy amikor befejeződik a háború, az aknaszlatinai Bolyai iskolát továbbra is segítenünk kell. Ottjártunkkor távoktatásban tanítottak. Az igazgatónő elmondta, az a gyermek, akinek van mobiltelefonja, be tud lépni, de ezen a téren nehézségeik vannak. Ha helyreáll a megszokott élet, ilyen szempontból is megpróbálunk segíteni rajtuk, hiszen bolyais gyermekekről van szó, a kárpátaljai magyarság legkeletibb magyar iskolájáról – osztotta meg gondolatait Hajdú Zoltán. 

*

Az elmondottakhoz hadd tegyük hozzá, hogy a település is nehéz helyzetben van, mert híres sóbányájában, amely a helybelieknek munkahelyet, megélhetést biztosított, a tárnákat egyre jobban elönti a víz, ezért beomlottak, és mély krátertavak keletkeztek. Ha nem tudják megállítani, a sós víz utat tör magának, és az egykor szebb napokat látó település jövőjét veszélyezteti. Ha viszont lenne olyan méretű segítség, hogy újra megnyissák a bányát, a só kitermelése mellett a gyógyító tevékenységet is folytatni lehetne, mint korábban, és Aknaszlatina turisztikai célponttá válhatna. 

Ha már Aknaszlatináról van szó, a bányához érdekes magyar–lengyel legenda fűződik, amiről a lengyelországi wieliczkai sóbányában értesül a látogató. 

Szent Kinga Árpád-házi királylányt, akit a lengyelek védőszentjükként tisztelnek, apja, IV. Béla Szemérmes Boleszláv krakkói fejedelemhez adta feleségül. Hozományként a máramarosi sóbányakat adta lányának, aki a birtokbavétel jeléül beledobta a gyűrűjét egy tárnába. A legenda szerint csoda történt, ugyanis a királylány gyűrűje a föld mélyében követte úrnőjét, magával vonva sóhegyeket is Lengyelországba. A gyűrűt a Krakkó közelében lévő wieliczkai sóbányában találták meg, és a bánya mélyén kialakított kápolnában sószobor őrzi a lengyel nép jótevő királynőjének alakját, amint átveszi egy bányásztól a gyűrűt. 


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató