2024. july 21., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A november 25-én 90. eszendejét töltő dr. Egyed Ákos akadémikusnak

Magyarország Országgyűlése hét éve úgy határozott, hogy november 25-e legyen a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt érkezhetett haza a Szovjetunióból.

A szovjet hadifogságba, majd kényszermunkára került meghurcoltakról, különösen a málenkij robot áldozatairól nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben. Sem Magyarországon, sem Romániában, sem a szovjet tömb többi országában. Sőt, a megfélemlítés olyan nagymértékű volt, hogy az érintettek többsége 1989 után sem szólalt meg, félt a retorziótól. Mégis, a hallgatás fala megtört a rendszerváltással, a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonásával. Az Antall-kormány kárpótlási törvénye hívta fel a figyelmet a „szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás” érintettjeire. A nekik juttatott kárpótlási jegyekkel és nyugdíjkiegészítéssel a magyar állam jogilag rendezettnek tekintette az ügyet. A megemlékezésekhez, emlékjelállításokhoz, megemlékező ünnepségek és konferenciák szervezéséhez, gyűjtemények létrehozásához, könyvek kiadásához és filmek készítéséhez már több idő szükséges. Mindez nemcsak a földrajzilag behatárolt mai Magyarországra, hanem a határon túli területekre, kiemelten Kárpátaljára és Erdélyre is vonatkozik. 

A GULAG–GUPVI-táborrendszer

A Szovjetunióban már az első világháborúban és az azt követő évtizedekben hagyománya lett az ingyenmunkaerőt, az átnevelést, a rendszer ellenségének tekintett büntetendő elemek elpusztítását szolgáló kényszermunkának. A szocialista forradalom győzelmét követően létrejött a Lágerek Főparancsnoksága, avagy a Táborok Főigazgatósága (GULAG), a főleg szovjet állampolgárok számára létrehozott büntető munkatábor-rendszer, amely Sztálin diktatúrája idején élte virágkorát (1). A Gulág a szovjet államon belüli „dekadens elemek”, politikai elítéltek és köztörvényesek golgotája lett, de az első világháború hadifoglyait is befogadta. A szovjet állampolgárok személyenkénti elhurcolással, bírósági eljárással és ítélettel kerültek ide, a legnagyobb halandóság a politikai foglyok körében volt tapasztalható (1, 2). 

A második világháború már rögtön a kitörését követően új helyzetet teremtett a Szovjetunió számára. 1939-ben megtörtént a hadifoglyokat és a külföldről internált civileket dolgoztató táborrendszer, a külföldiek GULAG-ja, a Hadifogoly- és Internáltügyi Igazgatóság, avagy (Fő)parancsnokság (GUPVI) létrehozása, amely a háborús viszonyok között a munkaerő-szükséglet biztosítását szolgálta tömeges elhurcolással és bírói ítélet nélkül. A II. világháborúból győztesként kikerülő Sztálin parancsára 1945-ben az egész táborrendszert átszervezték, és összességében egy közel ötezer főtáborból és melléktáborból álló GULAG–GUPVI-hálózat jött létre a világ legnagyobb országában, hatalmas földrajzi távolságokra egymástól. Rajtuk kívül speciális és elkülönített munkabrigádok és táborok, kórháztáborok, büntető munkatáborok és börtönök is létrejöttek és működtek (3).  

Gyűjtőnéven a GULAG–GUPVI-világ táboraiban sok millió személy pusztult el, mégis aránytalanul kevesebbet beszélünk róla, mint a világháborús veszteségekről, beleértve a holokausztot is. A politikailag megbízhatatlan oroszokon, szovjet polgárokon kívül a kényszermunkatáborokban több millió külföldi fordult meg. Legnagyobb számban japánok, németek és magyarok, de rajtuk kívül lengyelek, románok és még számos, húszegynéhány nemzet tagjai (4). A győztes hatalmak bűnös hallgatása mellett a kényszermunkások a szocializmust építették, amikor vasútvonalak, utak, erőművek, ipari létesítmények, gátrendszerek létrehozásánál dolgoztak, vagy éppenséggel a bányászatban, az altalajkincsek kitermelésében, kohászatban és egyéb nehézipari ágazatokban, a mezőgazdaságban, építkezésben dolgoztatták őket (5).  



A szovjet kényszermunka, a málenkij robot magyar áldozatai

A második világháború idején a doni áttörés utáni harci helyzet következményeként, majd a Vörös Hadsereg Magyarország területén vívott harcai során került fogságba a hadifogoly magyar katonák jelentős része. Többségük nem élte túl az embertelen körülményeket. A második világháború végén, 1944 őszétől a szovjet fegyveres szervek kényszermunkára gyűjtötték össze az embereket, ami áthallása alapján málenkij robot (kis munka) néven került a magyarság köztudatába, mivel csupán néhány napos munkával hitegették őket. A málenkij robot (málenkaja robota) tulajdonképpen a magyar állampolgárokkal a Szovjetunióban tömegesen végeztetett kényszermunka gyűjtőneve (6). A parancsban megfogalmazott kényszer, a világháborús szenvedésektől megszabadító „felszabadító” erőkbe vetett kezdeti részleges bizalom, a jól álcázott félrevezetés miatt csekély volt az ellenállás, sőt egyesek önként jelentkeztek, hogy részt vesznek a romeltakarításban, a valóban szükségesnek ítélt munkálatokban. Ehelyett a fogságba vetett polgári személyek többségét hadifogolyként (a diktátornak meghazudott túlzott hadifogolylétszám mesterséges kiegészítésére), kisebb részüket internáltként hurcolták el a  szovjet fegyveres erők, és távoli munkatáborokba szállították az ad-hoc felállított gyűjtőtáborokból. 

A felszabadítás hazugsága és a megszállás ténye fokozatosan bizonyosodott be az akkori Magyarország lakossága számára, hírzárlat híján ki-ki a „saját bőrén megtapasztalva”. Százezerszámra megerőszakolt és szifilisszel megfertőzött nők, kényszermunkára száműzöttek százezrei által minden második magyar család érintetté vált, beleértve a mai anyaországon túli területeket is. Fiús kinézetű vagy férjeik oldalán önként jelentkező nőket is internáltak, hadifogolynak nyilvánítottak. Háromnapi hideg élelmet vehettek magukhoz, és háromheti kegyetlen vonatozás során jutottak el a lágerekbe (7). Már aki túlélte a hideget, az éhezést és a borzalmas közegészségügyi viszonyokat. Ráadásul az embertelen szenvedést túlélők számára megmaradt a hallgatás kínja, a megfélemlítés és a rettegés attól, hogy újra lágerbe kerülhetnek, avagy a titkosrendőrség célpontjaivá válhatnak. A Szovjetunió a Közép-Európa felett aratott katonai győzelmét arra használta fel, hogy a legyőzött népek lakosságát tömegesen rabszolga- munkára hurcolja, majd később politikai befolyása miatt hallgatásra kényszerítse. Megtorlás, megfélemlítés, kollektív bűnösség, jóvátételi munka jegyében (4, 6).

Különösen súlyos helyzetbe került a kárpátaljai magyarság, mivel az ottani elhurcoltatás egyúttal etnikai tisztogatást jelentett, és előkészítette a terület Szovjetunióhoz való csatlakozását (1944. november 12-én kiadott 0036-os parancs). A szavazópolgárok egy részének a semlegesítése, a helyi magyar vezetők politikai meghurcolása nagyban elősegítette a szovjet célok megvalósítását. A történészek szerint mintegy negyvenezer magyart vittek el málenkij robotra, többségüket a szolyvai gyűjtőtáborból. A rendszerváltást követően Kárpátalján hangsúlyosan megemlékeztek a világtörténelem eme szomorú fejezetére, és Szolyván kegyeleti emlékhelyet hoztak létre (8, 9).

Nagy méretet öltött a romániai magyarok és náluk nagyobb számban romániai németek kényszermunkára kényszerítése. Megjegyzendő, hogy a szász lakosság német identitásán túl a náluk nagyobb számban meghurcolt bánsági és szatmári svábok többsége erőteljes, akik domináns magyar identitással rendelkeztek. Továbbá, az előírt és szigorúan megkövetelt létszám teljesítése érdekében sokszor németes nevű magyarokat tartóztattak le. Az első deportálási hullámban, 1944 szeptember-október folyamán, a Vörös Hadsereg átvonulása idején, Észak-Erdélyben mintegy húszezer magyar polgári lakos esett szovjet fogságba, és a Foksány melletti gyűjtőtáborból elsősorban az Urál-hegység lábainál elterülő munkatáborokba kerültek. A szovjetek legkorábban Háromszéken és a Csíki-medencében gyűjtöttek össze mintegy háromezer magyar civilt, majd a Maros völgyében becslések szerint négyezer magyar polgári lakost. Ezt követően Torda és Kolozsvár környékén került sor a még nagyobb méretű letartóztatásokra, mivel a hiányzó hadifogolylétszám egy részét magyar civilekkel pótolták (10).  

Az elhurcolások második hulláma már elsősorban a német lakosságot érintette, legalább hetvenezer-nyolcvanezer személyt, akiket – többek között – a manapság háborús viszonyok közé került Kelet-Ukrajnába, a Donyec-medencei szénbányákba deportáltak (11).  Általános gyakorlat szerint a szovjet haderő bárkit bárhonnan és bármikor közmunkára, annak ígérete helyett pedig kényszermunkára hurcolhatott. A gyanútlan emberek néhány napos „kis munka” helyett néhány éves rabszolgamunkára kerültek, kegyetlen körülmények közé. Összességében az elpusztult erdélyi áldozatok száma mintegy húszezerre tehető, de akár harmincezerre is, amennyiben azt vesszük figyelembe, hogy három kényszermunkatáborba száműzött személyből utólag csak kettő tért haza (4, 10). 

A GULAG–GUPVI-táborok egyszerre szolgálták az ingyenes munkaerő biztosítását a szocializmus építéséhez, valamint a politikailag megbízhatatlan elemek semlegesítését, átnevelését. Egy időben akár hétmillió főre volt tehető a befogadóképességük (2).  A szovjet és a német állampolgárok után a kényszermunkatáborok legtöbb áldozata magyar volt, becslések szerint a szovjet munkatáborokban dolgoztatott magyar állampolgárok – beleértve az időközben elcsatolt területekről is – száma megközelíti az egymillió főt (12). A különböző országrészekből meghurcolt magyarok mintegy kétezer munkatáborban szóródtak szét. Elsősorban GUPVI-táborokba kerültek, de néhány tízezren GULAG-*táborokba, mivel közöttük egyirányú átjárás létezett a még szigorúbb körülményeket nyújtó Gulág irányába (1). Az élet- és munkakörülmények mindenhol embertelenek voltak, az étkezéseknél egy főre néhány száz grammnyi kenyéradag, színtelen tea, híg leves, esetleg főzelék járt. Az állandó éhezés, az embertelen munkakörülmények, a túlzsúfoltság, télen a kegyetlen hideg megtizedelte a munkatáborok lakóit (13). Pontosan nem lehet meghatározni sem az ártatlanul elhurcoltak számát, sem az elpusztult áldozatokét. Átlagosan egyharmaduk sohasem szabadult ki, nem élte túl a viszontagságokat; már a gyűjtőtáborokban, a tranzittáborokban, kiutazás közben, a kialakult járványok miatt vagy a kényszermunka során vesztette életét. Többségük jeltelenül és névtelenül szerepel, kisebb részük a szovjet nyilvántartásokba kerülve, máig feltáratlan tömegsírokba elhantolva. Ma már ki lehet és ki kell mondani: mintegy háromszázezer magyar meghurcolt halt meg a Szovjetunió lágereiben, összességében többen, mint a második világháború harcterein (14).  

Amint egy ismeretlen szerző megírta a lágerballadában: „csupasz csontig elapadva/ nem bírták a robotot,/ messze földön a lágerben/ de sok férfi maradt ott. / Orosz földön meggyötörve/ a halálé lettek ők,/ titokban őrzik csontjaikat/ a jeltelen temetők”. (4).

(A zárójelbe tett számokkal jelölt lábjegyzetek a sorozat utolsó részében olvashatók)

(Folytatjuk)


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató