Augusztusi Tánc. Farkas Árpád szavával vértezetten indulok ez évben második sétámra a múló nyárban. Ha kedved tarts, jer velem, kedves Olvasóm!
Augusztus első dekádjának végén máris belebotlunk Lőrincbe.
Szent Lőrinc a legenda szerint II. (Szent) Sixtus pápa diakónusa (szerpapja) volt. A vértanú pápa elfogatásakor őrá bízta az egyház kincseit azzal, hogy ossza föl a szegények között. A pápa egyben azt is megjósolta, hogy három nap múlva ő is mártíromságra jut. Lőrinc Sixtus végakarata szerint cselekedett. Amikor őt is letartóztatták, és az egyház értékeit rajta követelték, a szegényeket vezette a bíró elé, mondván: Íme, az egyház vagyona! Kegyetlen halált halt: 258. augusztus 10-én rostélyon sütötték meg. Helyzetéhez mérten meghökkentő humorérzékről tett tanúságot. Amikor már sült a roston egy ideje, így szólt hóhérához: „Az egyik oldalam már megsült, fordíts a másik oldalamra!” Lőrinc a IV. század óta az egyik legnépszerűbb szentje a kereszténységnek. Attribútuma a boronára emlékeztető rostély. Mártíriuma a pecsenyévé pirító augusztusi forróság jelképe. A fentiek okán a tűzoltók, a tűzzel foglalatoskodók (cukrászok, pékek) hívták segítségül s oltalmul elsősorban égési sebek, de láz, zsába és szemfájás gyógyulásáért is.
Perszeidák 2023 augusztusában
Lőrincet a középkorban – jegyzi meg Bálint Sándor az Ünnepi kalendáriumban – részben legendája nyomán, részben nevének értelmezéséből támadt megfontolások alapján védőszentül tisztelték a könyvtárosok is, hiszen II. Sixtus könyvtárának is ő volt a gondviselője.
Lőrinc napját Szent László törvénye a kötelező ünnepek közé sorozza, középkori misekönyveink számontartják.
Ünnepe a parasztságnál gazdasági és időjárási emlékeztető nap. E kiterjedt képzetkörnek a mi néphagyományunkban már csak töredékei élnek. Templomtitulusaink, ikonográfiai maradványaink azonban Lőrinc hajdani hazai tiszteletének virágzásáról és nyilvánvalóan európai kultuszösszefüggésekről tanúskodnak.
Mindmáig élő, országszerte ismert szólás: „Belepisilt Lőrinc a dinnyébe”, azaz a Lőrinc-nap után szedett dinnye már ízetlen. Hasonló szentenciák: Lőrinc-nap után a fa már nem fejlődik tovább. Lőrinc-naptól nem tanácsos már a folyókban fürödni. (E mondások inkább a másik, kevésbé ismert szeptember 5-i Lőrinc-napra illenek, a tapasztalat is ezt igazolja.)
Óangol egyházi naptárak – írja Katona Lajos a Folklór-kalendáriumban – az augusztusi tömeges csillaghullást Szent Lőrinc tüzes könnyeinek nevezik. Ebben egyrészt évezredes megfigyelés tapasztalati tanulsága, másrészt pedig a nép fantáziájának hitregeképző ereje nyilvánul meg. A tapasztalati tanulság az, hogy a hullócsillagok – légkörben elégő meteorfelvillanások – száma az év bizonyos részeiben jóval meghaladja az átlagot. Éppen augusztus derekán keresztezi Földünk égi útját a Perszeida meteoritcsoport is. Ez adja a kitisztuló augusztusi éjszakai égbolt tűzijátékát.
Ilyenkor otthon szunnyad az erdő,
virágzó füvön gördül a harmat,
összetett szárnnyal gyónnak a lepkék,
lágynyelvű szellők illatot nyalnak.
Ballag a setét bivalya lomhán.
Tőgyének bőre bő tejtől langyos.
Leheletétől ringnak a búzák.
S köztük a pipacs némán harangoz.
Neszező hangok kelnek a csendben.
Fűszálat zizzent rezdülő féreg.
Pattanó bimbó feslése hallszik.
Sóhaj, ha rebben, lármának véled.
Millió hoszpa szállong a légben:
Tejútról hulló csillagfény-polyva.
Fekete bércek karéján, messze
leskődő hold ül földnek hajolva.
Pihen az utca, elnyúlva lágyan.
Kialudt szemmel ülnek a házak.
Kutya se vakkant, világ se villan.
Csupán az álom terenget szárnyat.
Paraszti fajtám izmain lassan
elül a sajgás, nem éget csontot.
Nyugvásba vetve álomba hullnak,
s elkábulnak a fullánkos gondok.
Pipacsok néma harangozása
Nyári este. Horváth István 1947-ben írt versével érkezünk augusztus 13-ára: 1849 augusztusában e napon tette le a fegyvert Világosnál Görgei Artúr az oroszok előtt. Az osztrákok előtti meghódolást úgy értelmezhette volna a külvilág, hogy egy törvénytelen lázadás bukott el, a lázadók pedig meghódoltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti – feltétel nélküli – fegyverletétel mást üzent; azt, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregeivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, mert csak értelmetlen tömeges pusztulás az eredmény.
A világosi katasztrófa nem a mi ügyünk, hanem a világhistóriáé. Egész Európa feleljen arról; nem mi! – veszem elő Jókai Mór sorait az Életemből. – Ha volna törvényszék, mely e kérdésben ítéljen, kit kellene mentenem, kit kellene vádolnom?
Azokat a honfiakat, kik évtizedek nyomorát, csalódásait, epesztő vágyát hordozzák szívükben a hontalanság üldöző kínja mellett?
A hadvezéreket-e, kiknek még síremlékkel is adósok maradtunk?
A lengyel vezért-e, ki csak dicsőséget írt hazánk évlapjaira, s csak sebeket vitt el innen magával?
Azt a férfit-e, kinek nagyravágyása az volt, hogy hazáját tegye naggyá?
Vagy azokat, kik kimondott elveikért férfiakként kiszenvedtek, de meg nem törtek?
Vagy azt a népet, mely áldozni meg nem szűnt, s melyet a szenvedés honától el nem tántorított?
Vagy azt a közkatonát, ki hússzor rohant a halálba e szóval: éljen a haza! S kiejté kezéből fegyverét, midőn azt mondták neki, hogy „meghalt a haza”?
Van-e nekünk szükségünk e vádakra? Kell-e itt ítéletet kérnünk?
Nincs-e igazolva a történet előtt sorsunk fordulata e szókban: „két világhatalom keze súlyosult rájuk, s ők kevesen voltak”.
Csak egyikét is e világhatalmaknak azóta sem bírta leverni két másik hatalom: csoda-e, ha a mi ifjú erőnk összetört egy óriás előtt?
Szorult-e a magyar név dicsősége arra, hogy ily kétségbeesett harc kimeneteleért egy embert áldozzon föl? Egy embert, ki legjobb vitézeinek egyike volt, mint hadvezér és mint közkatona.
Én nem találok semmi gyönyört, annak, mi nagy volt, elgázolásában. Fáj rálépnem arra, aki elesett – és olyan magasról esett. Ha valaha, úgy ma nincs ideje a rekriminációknak.
Ha kimondta a magyar nemzet azt, hogy ez évében az Úrnak, a magyar nemzet fiai között nincsen párt, nincs testvérkülönbség, nincs osztálybüszkeség; nincs elvviszálykodás, nincs fajgyűlölet (1861).
Ha a magyar nemzetben volt bátorság kimondani azt, hogy 1861-ben nem ismer a magyar nemzet a múltak miatt száműzöttet, fölségsértőt, elítéltet.
Akkor legyen a magyar nemzetben szív és ész kimondani azt is, hogy 1861-ben a magyar nemzetből a múltak miatt nincs vádlott, nincs elítélt, nincs hazaáruló!
Augusztus 15-e Nagyboldogasszony napja, egyben Magyarország Mária oltalmába ajánlásának emlékünnepe – ez utóbbit Magyarok Nagyasszonya néven az 1896. évi millennium óta október 8-án külön ünnepként üli meg a katolikus magyarság.
A krónikás hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tudja be, hogy Jézus anyja magyar földön a Boldogasszony nevet kapta, ebben az archaikus Emese-hagyomány is közrejátszott. A velencei Gellért képviselte idegen egyház az ősvallásunk istenasszonya iránti hódolatot aknázta ki ezzel a gesztussal a keresztény eszmék gyorsabb elfogadtatása érdekében. A Napbaöltözött Asszony nagy jeléről Gellért beszélt István király és udvara előtt. Az Érdy-kódexben olvasható, hogy Gellért
„...tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szüz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak, avagy ez világnak Nagyasszonyának hívnák. Szent István királ es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé”.
Az Árpád-korban Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma, a koronázótemplomok, főpapi székesegyházak, számtalan monostor, búcsújáró hely és kisebb templom az ő égisze alatt állott.
E gondolattal érkezem meg mai sétám utolsó állomására: Szilágyi Domokos Hullócsillagához:
Égem az augusztust, a múlót.
Ó, mennyi, mennyi csillag hullott
fölöttem, köröttem.
Mennyei, földi, pokoli
pályája-törötten.
Augusztus, hullócsillagok.
Estük helyére ballagok.
fényességes esés alatt
még hamvuk hamva sem maradt.
Még hamvunknak se marad hamva.
Augusztusban, égve, zuhanva
pokoli fényességesen.
Esem, Uram, esem, esem (...)
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2024-ben, hullócsillagok havának kilencedik napján
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
