Szeptember második hete. Már hűvösek a reggelek. S délben is lehet tűrni a nap sugarait. Mintha csak átmenet nélkül csapna bele a nyári kánikula után a kora őszbe a természet. Lézengés vasárnap délután nyár és ősz határán. Jékely Zoltánnal épp ilyen szemlélődő sétára hívlak ma, kedves Olvasóm.
Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.
Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.
Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?
Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.
Kis kincsüket taszítják dudorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.
Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.
Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.
S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;
egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.
Az én sétálókertem a Somostető: a tölgyelegyes erdő szélén az egykori Polgári Lövölde felé felvezető úton platánsorával, a régi zsidó temetőt bekebelező „lordok háza” kerítésen kívülre szakadt egyetlen szelídgesztenyefájával, a számítógépgyár feletti Rókás-völgy ébredező őszi kikericseivel, a Németkalap felé vezető alsó út Hideg-havas üver nyár végére kiszáradó csapadéktavával. Ahol „Mindegyik fa magában küzd, a következmény pedig az lesz, hogy nagy különbségek keletkeznek produktivitásukban. Akadnak egyes példányok, amelyek vadul fotoszintetizálnak, és csak úgy bugyog bennük a cukor. Ezáltal erőteljesebben növekednek, jó formában vannak, mégsem élnek különösebben sokáig. Egy fa ugyanis csak annyira lehet jól, amennyire az őt körülvevő erdő is jól van. Ott azonban sok vesztes is áll” – veszem az idézetet Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvéből.
Tóth Árpád 1927-ben halála előtt bő évvel vetette papírra a Kecskerágó című versét. Következő év novemberében – tüdőbeteg volt – vette magához az utolsó ostyát.
A szél megindul,
És ajakamra fú a lombbul
Egy első hervadt levelet.
Érintésétől áhítat
Borzong át, mintha áldozónak
Nyújt ajkára az áldozópap
Hűvös ostyát. Lement a nap.
Szeptember 8. Kisasszony napja, Szűz Mária születésének emléknapja. Már a XI. században számontartott ünnepünk, amelynek a középkorban vigíliája és nyolcada is volt.
A „kisasszony” a magyar népi hitvilágban rendszerint kísérteties lény, népmeséinkben ő az elvarázsolt tündér- vagy királykisasszony – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – Valószínűleg ősvallásunk egyik természetfeletti nőalakját nevezték így. Boldogasszony és Kisasszony mint anya és leánya, vagy ugyanannak a női szellemnek idősebb és fiatalabb énje, felismerhető az obi-ugor mitológia földanya–esthajnalcsillag-úrnő kettősében.
Ógörög megfelelője Démétér és Koré (Perszephoné), a Gabonaanya és a Gabonaleány. Míg Nagyboldogasszony az aratás záróünnepe, Kisasszony a vetés előkészületeire ad jelt. A két ünnep időpontja és elnevezése egyaránt a gabona földi létének határait jelzi, és azonosítja Máriát a gabona istennőjével (búzaaratás = Mária halála, búza vetése = Mária születése). Nagyboldogasszonyban eredetileg Szent Annát, Szűz Mária Kisasszony „legendás” édesanyját tisztelték elődeink. Ez Mária születésének emléknapját egy másik nevezetes nappal, Mária fogantatásának december 8-i ünnepével kapcsolja össze (szeplőtelen fogantatás), ami további magyarázattal szolgál a Napba öltözött asszony középkorban keletkezett kultuszára és ábrázolásaira.
182 évvel ezelőtt, 1841. szeptember. 10-én született Brassóban Telegdi-Róth Lajos geológus, a földtani térképezés szakértője. A bécsi Geologische Reichsanstalt után a kolozsvári bányaigazgatóságon dolgozott. 1870-től a Földtani Intézet geológusa, 1883-tól főgeológusa. 1913-ban vonult nyugalomba. 1901-től 1904-ig a Földtani Társulat elnöke. Kutatásai közül kiemelkednek a Krassó-szörényi Érchegységben, az Erdélyi-érchegységben és az Erdélyi-medencében végzett térképészeti munkái. Jelentős eredményeket ért el a magyarországi kőolaj- és kőszénkutatás terén, behatóan tanulmányozta a kosdi, zsibói és recski kőolajterületeket, feltárásukban tevékenyen részt vett. Nevéhez fűződik a nagyalföldi és a dunántúli medencét kitöltő fiatalabb, újharmadkori földtani képződmények számos elemének „pannóniai” elnevezése 1879-ből.
A kertben áll.
Bús. Széteső.
Belepi burján,
mossa eső.
A szitáló
lassú cseppek
orrahegyéről
lecsepegnek.
Az embereknek
Krisztust adott.
Az emberek közt
elhagyatott.
Mária szobra a kertben. 1934-ben írta volt Dsida Jenő. ’38-ban őt is a tbc vitte el.
Szeptember 12. Mária nevenapja (festum nominis Beatae Mariae Virginis). Szent Hieronymus szerint Mária a zsidóknál annyit tesz, mint Illuminatrix, megvilágosító. Mária az asszíroknál Dominát, úriasszonyt jelent. Ahogy Krisztus Úrnak neveztetik, úgy Mária legnagyobb méltósága, hogy asszonynak hívattatik.
A rómaiaknál a capitoliumi triász: Jupiter, Iuno és Minerva templomának felavatásáról emlékeztek meg szeptember idusán, 13-án. Történelmi emlékünnepnek tűnik első pillantásra – a római patríciusok istenhármasának még az etruszk Tarquinius Superbus király építtetett egy háromhajós templomot a Capitoliumon –, ám az ünnep időpontja és a hozzá fűződő szokások „igazi” naptári eseménnyé avatják. Mint Hahn István írja, ezen a napon az egész szenátus megjelent a templomban, és nagy közös lakomán megvendégelte a három istent. Ezt a szokást a sikeres betakarításért (aratásért, szüretért) járó hálaadásként értelmezhetjük, az istenek elé tálalt fogások nyilván a föld évi ajándékaiból készültek. Ugyanezen alkalommal a szentély falába szöget vertek, ez az évek számítását szolgálta. Ez a szokás arra vezethető vissza, hogy volt idő, amikor szeptember 1-jével kezdték az évet. A nap azért is jelentőségteljes, mert mindössze 9 nap választja el az őszi nap-éj egyenlőségtől, a római naptárban ennek is jelentősége volt. A nonae például a hónap idusa előtt számontartott 9. nap volt, a novendialis pedig kilencnapos, kilencedik napon végbemenő ünnepet jelölt. (A katolikus ünnepi nyolcad, kilenced fogalmak is innen származnak.)
De szeptember 13. máskülönben különösen szerencsétlen hírű nap volt a régi Rómában, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, a Kárpát-medencében főként szeptember utolsó napjának van rossz híre a nép között: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert akkor a vetés zöld marad, és nem érik be.
Nyár végi aranyló színek,
lángoló erdők szálló fényei,
kiket épp csak megtekintek,
s nem tudlak megérteni
– nővéreim, más világok
tündéreinek tekintetei.
Kik rám néztek, s máris szálltok
mindent látni – elveszteni –
melyikőtök marad vélem
egyetlen percre, mikor menni kell,
hogy győzelmem – veszteségem
egyszerre érjem én is el:
együtt lenni – különváltan;
egyszerre halni és születni meg,
mint temetési lázban
a kigyúlt egek, hűs vizek.
Nyárutó – Tóth István 1999-ben íródott versének ihletője a Somostető korai őszbe csavarodó koronája fölött kigyúlt felhők képe, s alatta a hűvösödő vizű Maros kékacél öve, ahogy körülfogja a várost. Megérteni nem lehet, csak beleszédülni a látvány nagyszerűségébe.
Ezt kívánva Neked is, kedves Olvasóm, maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, Kisboldogasszony napján
Nyár végi aranyló színek – kosárkányi nyári piros alma
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
