2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Elképzelem a huszonöt-harminc év múlva uralkodó állapotokat. Már ami a könyvkereskedést/-forgalmat illeti. Ha azt mondom, hogy a személyi könyvtárak átrendeződnek, akkor nagyon emelkedett és sejtelmes maradtam.

Elképzelem a huszonöt-harminc év múlva uralkodó állapotokat. Már ami a könyvkereskedést/-forgalmat illeti. Ha azt mondom, hogy a személyi könyvtárak átrendeződnek, akkor nagyon emelkedett és sejtelmes maradtam. Ugyanis sokkal inkább radikális átalakulásról, összeszűkülésről kellene beszélnem, ha fájdalmasan őszinte vagyok önmagamhoz, és optimistán fogalmazok. Úgy gondolom, sokakkal egyetemben, hogy át fognak rendeződni a magángyűjtemények, rengeteg ma még nélkülözhetetlennek tűnő könyv fog kikerülni a polcokról, és ezután születendő kiadvány kerül be a levegősebb könyvszekrényekbe. A folytonos helycsere következtében a mai értékek, az örök értékeknek tekintett szellemi javak devalvációja mindennapos lesz, miként ma is történik.

Fájhat, fájnia kellene?

Ha arra gondolok, milyen örömmel vásároltunk könyveket a szocializmus legsötétebb éjszakájában, a diktatúra fekete napjaiban vagy a rendszerváltás eufóriájában, akkor vígan mondhatom, az az idő soha vissza nem tér. Elveszett, elszállt. Nem az olvasási kedv hunyt ki, nem is a pénzünk kevesbedett meg, nem csupán az árak szöknek felfelé, hanem a kínálatban van változás: ma már nincsenek vágyott, irigyelt, ritka, soha el nem érhető könyvek – bármit újra kiadnak, megjelentetnek, akár érték, akár fércmű. A szerzők pályázattal elnyerhető összegei bár kisebbednek, mindig akad kiadó, szerkesztő, aki/amely semmilyen kockázattól és giccstől sem riad vissza. Elvégre szabadság van, az értékvesztés végtelen demo-drasztikus demoralizációja.

Az emberek – ha bemégy az antikváriumokba, kilépsz a könyvet is áruló ószerre, láthatod, hogy – szabadulnak az 1950 és 1989 között kiadott hazai könyvektől. Odaajándékozzák, rásózzák valakikre. Pedig egykor mennyire örültünk neki. Élveztük, megsimogattuk, gazdagnak éreztük magunkat ezektől. Jaj, nem is a maiakról beszélek, hanem szüleikről és nagyszüleikről, akik ezeket a műveket gyűjtögették. Olvasták.

A kivándorlók, áttelepülők nem visznek magukkal könyvet. A Nyugaton élő rokonoknak 45 éves kor alatt nem kell a hazai könyv, kiadvány. Már csak a megrögzött nosztalgikusoknak, akik nem tudnak hazalátogatni, már csak azoknak vegyél könyvet, barátom! Csak az itthon megöregedett kultúremberek hiszik azt, hogy Odaátra a legszebb ajándék a könyv. És persze a szerzők. Egyébként szilvapálinka, vegyes gyümölcspárlatok, zakuszkák ínyenceknek – transzszilvanikumok.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a könyvbemutatókon kétféle embertípussal nem találkozni: a fiatalokkal és a romákkal. Közös bennük, hogy senkit sem ismernek, és senkire se kíváncsiak. Holott nem is beszéltek össze. Az első tud olvasni, a második csak ha muszáj. Az elsőnek van könyvtára – örökség gyanánt, saját gyarapítású aligha, holott volna rá pénze, helye, joga. Csak kedve és akarata nincs. A második kategóriának nem kell könyv. Most ismerkedik a polgári lét másféle értékeivel. Ha nem mélyszegény.

Talán, amikor majd mi mind elhányjuk könyveinket, akkor fogják jó üzleti érzékkel semmiért, ingyen összeszedni és viszonteladóként jó áron értékesíteni unokáink unokáinak, akik megmagyarázhatatlan és nonkonformista vágyat, mi több, lelki kényszert fognak táplálni a dédek, ükök és szépek szépséges, dedós kis játékai iránt. Áhítozni a nyomtatott betűre, a papíralapú világképre. Persze, csak a vájtfülűek, kéjencek, az emelkedett lelkű sznobok, progresszív városlakók, esztétikai ínyencek.

Akárcsak manapság.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató