2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Fogyatékkal élők derűs sportversenye Marosvásárhelyen

Kosárra és kis kapura dobó, asztaliteniszező, sakkozó, ostáblázó sokaság vette birtokba szombat délelőtt a marosvásárhelyi sportcsarnokot. Megannyi kerekesszék és elektromos jármű jelezte, hogy ez a sportesemény eltér a megszokottól, a résztvevők lelkesedése pedig talán túl is szárnyalta az átlagos mérkőzéseken tapasztalhatót.

Fotók: Nagy Tibor 

A marosvásárhelyi Olympikus Sportklub tizenhetedik alkalommal szervezte meg a fogyatékkal élők több sportágat átfogó megmérettetését. Soós Zsigmond főszervezőtől, a sportklub elnökétől megtudtuk, hogy idén mintegy száz személy teszi próbára ügyességét a versenyeken, a jelenlévők fele más településekről érkezett.

– Ötven résztvevőnek foglaltunk szállást. Székelyudvarhelyről, a Kovászna megyei Torjáról, Kolozsvárról, Besztercéről és Nagyváradról is jöttek versenyzők, a két utóbbi városból olyanok is, akik első alkalommal vesznek részt az Olympikus-kupán. Sófalváról és Ploieşti-ről is vártunk családokat, de egészségi és egyéb okokból le kellett mondaniuk a versenyt. A magyarországi Paradance kerekesszékes tánccsoport a vonatközlekedés hiánya miatt nem tudott jelen lenni és fellépni a mérkőzéseket megelőző, péntek esti kulturális műsorban – tájékoztatott a főszervező, aki arra is kitért, hogy a pandémia előtt sokkal nagyobb volt a létszám, közel 200-an neveztek be a különböző versenyszámokba. Az egyik legnépszerűbb a darts szokott lenni, idén azonban ez elmaradt, mivel a versenyt lebonyolító klub tagjainak máshol volt megmérettetésük. 

– Az atlétikai versenyszám iránt is nagy az érdeklődés. A gyorsasági versenyt idén is több kategóriában szerveztük meg, külön a kerekesszékesek, az elektromos járművel közlekedők, valamint a futók számára. De sok résztvevőt vonz a célba dobás, a sakk, az ostábla és az asztalitenisz is – tette hozzá az Olympikus Sportklub elnöke.

Soós Zsigmond (fotó) kérdésünkre azt is elárulta, hogy a legfiatalabb versenyző a saját fia, a hároméves Bence, aki bátyjával, a hatéves Márkkal nagy valószínűséggel minden versenyszámba benevez.


– Együtt vagyunk, szórakozunk, viccelődünk, itt ez a lényeg – mondta a főszervező a csupa mosoly csapatnak a versenyszámok rajtját megelőző közös fotózkodás után, miközben két fiúcska „kezelésbe is vette” a kosárpalánkot. Az asztalokon sakk-készlet, ostábla és malom várt kicsomagolásra, a célba dobás pedig már el is kezdődött. Jó pár résztvevő azonban még nem foglalta el a helyét, így alkalmunk volt elbeszélgetni velük.


A királynő védője

A 37 éves Székely Attila rendszeres visszatérője az Olympikus-kupának, a sakk- és az asztalitenisz-mérkőzésre mindig benevez. 

– Az a lényeg, hogy a királynő ne legyen veszélyben – magyarázta az elme sportját a Juvenes sportklub tagjaként rendszeresen gyakorló fiatalember, amikor arról kérdeztük, hogy mire figyel leginkább oda a meccsek alatt, majd másik kedvenc szabadidős tevékenységéről, a zenélésről mesélt. 

– Billentyűs hangszeren játszom és dj-skedem is – árulta el Attila, aki édesanyjával, Máriával érkezett a sportcsarnokba. Közös életükről ő is készségesen mesélt.

– Huszonöt éve lettem özvegy, azóta csak ketten vagyunk a fiammal. A mentális betegség, amivel Attila született, megnehezíti a mindennapjainkat, emiatt ugyanis nagyon változó a lelkiállapota, sosem lehet tudni előre, hogy aznap hogyan alakul. Mindenesetre a napi rutint szigorúan be kell tartanom, az étkezéseket is beleértve – mindig azt főzök, amit a fiam „rendel” –, és arra is odafigyelek, hogy ne bolygassam a személyes életterét. A városban Attila nagyon ügyesen közlekedik. 17-18 éve jár az Ügyes Kezek Alapítványhoz, ahol nagyszerű tevékenységeket kínálnak neki – szőnyeget horgolnak, kosarat ragasztanak –, és minden évben táborba is elvisznek mindkettőnket, idén Berekfürdőn töltöttünk öt napot, és egy gyulafehérvári kiránduláson is voltunk.  

– Mikor és hogyan tanult meg sakkozni Attila? – kérdeztük az édesanyát.

– Még gyerekkorában az édesapjától. Évekkel ezelőtt fogadta be a Juvenes sportklub, ahol igazi sakkmesterek foglalkoznak vele. Minden évben részt vesz az Olymikus-kupán, tavaly három díjat is nyert – mesélte Mária, majd közös hétköznapjaikra visszatérve hozzátette:

– Csak azt kérem a Jóistentől, hogy adjon még erőt, hogy tudjak gondoskodni a fiamról, mert nélkülem nem tudom, mi lesz vele.



„Tudjunk minden nap felkelni”

Farkas Kovács György és testvére, József Bözödről érkezett, szintén anyai kísérettel. Mozgásában az 51 éves Gyurka és három évvel fiatalabb öccse is súlyosan korlátozott, Jóska nem is tud részt venni a versenyeken, de nagy, mosolygó szemén látszik, hogy örömét leli az ottlétben. 

– A malomjátékba neveztem be idén, a tavaly a célba dobásba is – adta tudtunkra György, majd megmutatta, merre találjuk a testvérét felügyelő, kék „lájbis” édesanyját.

– A Hifa-Románia Egyesülettől kértük a kocsit, amivel be tudtunk jönni Vásárhelyre. A Hifa táboraiban és az Előre Sportklub lovas táborában is részt szoktunk venni – sorolta a kikapcsolódási, feltöltődési lehetőségeket a hetvenes éveiben járó özvegy édesanya, aki a hétköznapokban folyamatosan megvívja az emberpróbáló küzdelmeket. 

– Otthon kertünk, állataink is vannak, ez mind az én gondom. Gyurka a vásárlásba szokott besegíteni. Nem könnyű az életünk, de amikor szükséges, segítséget kérek a falunkbeliektől. Csak azért imádkozom, hogy minden nap tudjunk felkelni, tudjam megmosdatni, felöltöztetni a fiaimat. Az ételben nem válogatnak. Örvendek, hogy úgy, ahogy, de megvagyunk, és bízom benne, hogy még lesznek olyan kimozdulási lehetőségeink, mint ma – összegezte gondolatait Mária, miközben kerekesszékes kisebbik gyermeke, beszélgetésünket hallgatva, egészen elérzékenyült.


„Nem lábbal nevelünk gyermeket”

A mezőbergenyei Szabó Irén hét-nyolc alkalommal vett eddig részt az Olympikus-kupán, a korábbi években dartsozott, sakkozott, asztaliteniszezett, most leginkább a malomhoz volt kedve, és a kosárlabda is vonzotta. Az 51 éves, mosolygós nő története alapjaiban különbözött korábbi beszélgetőtársaimétól, az ő életére ugyanis nem a kezdetektől, hanem az utóbbi 12 évben vetett árnyékot egy súlyos betegség.

– Gerincvelő-daganattal diagnosztizáltak. Melltől lefelé lebénultam, olyan lettem, mint egy deszka. Rengeteg kezelésen estem át az ország különböző városaiban, Bukarestben, Zilahon. Az orvosoknak sikerült annyira helyrehozniuk, hogy most már járókerettel tudok néhány lépést tenni, ugyanakkor egyedül öltözködöm, tisztálkodom, mosok, főzök, takarítok, persze mindent sokkal lassabban, mint a betegségem előtt. Korábban gyermeknevelő asszisztens (sz.m.: hivatásos nevelőszülő) voltam. Három saját gyermekem van – egy nagy lányom és két fiam – és két nevelt lányom. Ők ketten és a kisebbik fiam az Előre Sportklubnál önkéntesek. 


Amikor Irénke megbetegedett, és műtétre került, legkisebbik gyermeke még csak első osztályos volt.

– Szerencsém volt, mert amikor a gyermekvédelemnél a helyzetemet kiértékelték, egy olyan komisszióelnököt kaptam, aki azt mondta: „Nem a lábával nevel gyermeket az ember, hanem a szívével, az eszével és a kezével”, így a nevelt lányok és a kisfiam is velem maradhatott. 

Beszélgetőtársam mindennapi apró rituáléiba is beavatott.

– Ébredéskor prédikációt hallgatok, aztán következik a tisztálkodás és a reggeli. Olyankor a négy kiscicám már leskelődik be az ajtón, várják ők is az etetést. Nemrég beiratkoztam a Hifa-Románia Egyesület Building Bridges kerekesszékes tánccsoportjába. Ugyanakkor nagyon szeretek a sorstársaimnak segíteni a hivatalos ügyintézésben, ha erre valaki megkér, felülök az elektromos motorra, és bejövök a városba, a biztosítóházhoz vagy ahova szükséges. A férjem sokszor észre sem veszi, hogy eljöttem otthonról. Dolgom végeztével keresek egy helyet, ahol feltölthető a jármű akkumulátora, például ide jövök, a ligetbe, és amíg a motor telik, olvasok.

A közlekedés kapcsán Irénke kifejtette, hogy a Gát (Barajului) utca alig 20 centis járdáján rettenetesen nehéz végighaladni, a mozgássérültek járművei már-már az úttestre borulnak, főleg mivel a teherautók tönkretették a járdaszegélyt, felgyűrték a betont.

– Egy méter széles járda kellene ahhoz, hogy biztonságosan tudjunk közlekedni, és ne dudáljanak folyton ránk az autók – mondta beszélgetőtársunk, akitől megtudtuk, hogy a probléma orvoslására kérvényt nyújtottak be az érintettek a polgármesteri hivatalhoz, de az ügyben eddig nem történt változás.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató