Akiért az angyal sír
Emlékezés Puczi Bélára és az 1990. március 20-i események marosvásárhelyi hőseire
A hetedik napon már-már megpihentek a munkájuk után, amit végeztek. A politikai rendőrség emberei hat napon át válogatott módon verték, kínozták a szintén hat fogva tartott marosszentgyörgyi „sárkányölőt”. Férfiakat, kiknek fele cigány, fele magyar volt. A magyarkártya kijátszva. Cigánykártya bekeverve. Sorsukban együtt osztozva. Hatan voltak, az állambiztonság szerint mind gonoszok.
Hatuk közül az egyiket így hívták: Puczi Béla. Az apám lehetne. Kőműves, házépítő. Az én apám is az. A fia lehetnék. Most az leszek. Legalább pár sor és „csepp a tengerben” szó erejéig. Talán még azon is túl. Mert egy vagyok én is azon tékozlók közül, akik valamiképpen a várakozásban hagyták őt. És olykor hagyják ma is a rájuk várókat. Őt, akit annyi idő után még a váróterembe se engedve, és annak is csak a külső tövében remegve, végül a halhatatlanság expresszvonata vitt el. Neki kezdettől fogva érvényes jegye volt az oda tartó, keskeny vágányú járatra. A Nyugatiból az örök Keletre. Neki, a még lebénulva is közös hazát építő házatlannak.
A „fekete március” sötétjében tapogatózó szavaimmal most kényelmes otthonom melegéből felkelek, és tehozzád megyek. Rólad, a jó nevű és falujában elismert magyar cigány emberről és a hozzád tartozókról szólok. Mesét mondanék, ha nem lenne igaz. De az.
Rólad, aki a marosvásárhelyi gyűlöletlavina veszélye idején többedmagaddal, 1990. március 20-án a szántóvasakból, ekekapából, traktorcsendből védfalat építettél. Boronabarikádot emeltetek, hogy egyengessétek, fékezzétek a magyarul létezni, látni és szólni akarókra áradó harag hullámait. Fegyvert kovácsoltatok, de olyat, amely nem az ölésre készült. Az emberadta államhatárokba terelt népek közötti hidegháború hőfokának csillapítására lett az felállítva.
Te pedig a tetteiden túl mégis a leghatékonyabban – és így a legkeservesebb következményekkel járóan – a kimondott szavaiddal hárítottad el a fénykioltó áradat erejét. A téboly konvoját. A vak bosszú végállomására tartó buszkaravánt. Ami nem mint természetes fehér tömeg zúdult a Görgényi-havasokból a nemrég még könnyel, könyvvel és gyertyalánggal tüntetőkre, hanem a mesterségesen szított, feketén izzó gyűlölet képében lett tervezetten szállítva. A jól ismert hazugság hangágyúi indították meg ezt a lavinát, és ezzel fordították ki magasukból a dolgok legalját, ahogy magukból az emberek egy részét is.
Nem voltam ott, mégis hallom felsírását a láncoknak, botoknak, vasvilláknak, a földet művelő szerszámoknak, melyekkel a pezsdülő élet talaja helyett a sírját ásták fel az apadó magyaroknak. Ma már, ahogy egyre telik az idő bennem is, így télvíz idejének végén, az újrakezdést hirdető madárdalok csendjébe szőve, egyre tisztábban hallom meg szavad. Egykori kiáltásod, amely azóta a Hidegvölgyből indulva visszhangzik az egész Kárpát-medencében. Úgy, mint valami télűző halk búgás, távoli harsona, ami az érkező örök tavasz előhangjaként emlékeztet arra a Valakire is, Aki egykor úgy mondta ki sokak szíve felé ugyanezeket a szavakat, mint addig senki más:
„Ne féljetek!”
Aki a dorongok és husángok éjjelbe nyúló árnyékában nemcsak egy népért és nemcsak a földi hazáért, hanem az egész világért vérrel verejtékezett. Így, egyedül, csak Ő. Magára hagyva. Angyalvigasztalva.
A félelemből így vagy úgy félvakká vert, vagy ha ököllel nem, akkor hamis örömmel megnyert látók, a költők után törvényszerűen egyre inkább vakká és némává lesz a világ is. Mégis vannak váteszek, akik fél szemmel és akár vakon még jobban látnak, és tisztábban szólnak. Talán, ha nem is szótlanul, de összekapaszkodva hallgatni kellett volna, és március 19-e után nem kimenni a térre. Kár ezen töprengeni, de talán az igaz, hogy a ma világtalan emberisége, amely a fél elemek halmai közt tarolja, túrja, kutatja az elvesztett egészet, még sosem szomjazott ennyire – a maga előtt is rejtett szíve mélyén – azokra, a Getszemáni kertben összegörnyedő testen, a történelemben először legördülő verejtékcseppekre. Azokra az örökké fennmaradó, Életet patakzó szavakra. Az Ő szavát kiáltottad te is:
„Ne féljetek!”
A hét nap vizsgálati fogságban mintegy megfoganva, te és néhány rabtársad majd kilenc, rácsokkal határolt hónap után lökődtetek ki a börtön kapuján. A nélkülözést követően, új életetekben nemhogy anyatejet nem kaptatok visszatáplálásul, közületek ketten még anyaföldeteket is elveszítettétek. Ti mind többek voltatok már, mint harminc. Béla, te a negyvenen is túl. És mi sokan elszórtunk, elvesztettünk téged a közel húsz év alatt. Neked is csak egy jegyed volt az életben, de nem retúr. Talán tisztelhetnénk titeket is úgy, mint a márciusi ifjakat.
Úgy írják, hogy a börtönben már nem vertek. Társad, Tóth Árpád mégis belehalt a zárkaidőbe. Együtt megakadályoztátok sok-sok magyar halálát és sebeit, de rajtad sokáig még láthatóan is beteljesedtek az elmaradt csapások. Amit ott, akkor egyetlen nap alatt nem tudtak rázúdítani a magyarok ezreire – csak előtte egy nappal hetvennégyükre – azt valahogy te hordoztad, a hetedik nap után is majd tizenkilenc évig.
De téged még a menekülésed után sem tudtunk befogadni. Végül így jutottál oda, hogy idővel a vasmozdonyok istállója közelében, a pályaudvar mellett húztad meg magad. Azon a bizonyos harmincöt évvel ezelőtti márciusi napon eltérítetted a főtérre bejutni akaró, gyilkos személytelenséggel megrakott buszok javát, a halált hozó teherautókat, és gátoltad a mérget termő, vad ösztönmasszát. Hogy aztán évekkel később a végállomáshoz tartozó névtelen kis téren, megrokkanva, hajléktalanként, immár terelgesd és hellyel kínáld a békésen parkolni vágyókat. Talán a nemzetek viharaitól mozdult ki a még oly fiatal zászlód keretéből, és gyűrt maga alá a sors kereke? Vajon visszaállítható-e? Bár az lenne.
Bár harang nem szólt érted az utolsó leheleted napján, talán csak egy régóta veszteglő vonat szokatlanul hosszú indulási kürtszava hangzott fel. De úgy képzelem, hogy akkor angyal sírt ott veled és érted. Meg a kihűlt csikkek az aszfalton. Most pedig forró könnycseppek remegnek az asztalon. A meghalt magyarokért, cigányokért és románokért is.
Ugye, hallod hangom túl az Óperenciákon, túl az állomáson véget érő, évtizednyi gyötrő álmodáson? Te keletről jött és keletre tartó ember. Mondd, miért van az, hogy a cigányok mindig a temető utcájában és tetemsoron laknak? De talán ezért is vannak egy barikádnyival közelebb a feltámadáshoz.
Új sírhellyel lett határos a Nyugati pályaudvar is 2009-ben, amikor elszenderülve végleg hazatértél. Úgy képzelem, nemcsak kőtábla, hanem angyalok könnyén nevelt életfa magasodik ott, ahol te a végső vigaszra várva vártál. Bár sokan látnánk. Bár sokan megtalálnánk. És bárcsak az otthon melegét adhatnák neked, ha utólag is, a küszködő keresésben meggyűrt, késő szavaim.
Bár átnyúlhatnék hozzád az idő vastag függönyráncain át.
Bár megfoghatnám hazát és egykor házakat építő kezed.
Ha újra hallhatnám szíved bőségéből az Istennek csillagporos szavát:
Hogy mind eljöttünk, itt vagyunk, ne féljetek!
Ne féljetek, ti magatokat adó csillagok a sötétségtől, csak világítsatok!
Ne féljetek, földek, a rakétadárdává kalapált kapáktól, csak hajtást adjatok!
Ne féljetek, fák, a keresztbe hasítástól, csak táncban állva várjatok!
Ne féljetek, ti csendes vizek, az áradástól, csak csobogón csillogjatok!
Ne féljetek, szikrák, a lángolástól, csak a hamu alatt lassan izzatok!
Ne féljetek, cigányok, ne féljetek, magyarok, ne féljetek, románok!
Emberek, ne féljetek az árulástól!
Itt van az Igaz. És itt vannak az angyalok.
Szilvási Zalán
