Panka a visszafordíthatatlan dolgoktól, történésektől tartott leginkább, mégis – vagy talán éppen ezért – kislánykorától rendszeresen sikerült előidéznie őket.
– Az első „áldozat” anyámék nászajándékba kapott vázája volt – vágott mindjárt az események sűrűjébe a harmincas éveitől enyhén őszülő, most azonban frizuráját lángvörösbe borító ismerősöm. – Négy-öt éves lehettem, és éppen nálunk vendégeskedtek apukám szülei. Mindig örültem, ha látogatónk jött, egykeként ugyanis nem volt valami mozgalmas a gyermekkorom, és miközben körbe akartam táncolni a terített asztalt, megbotlottam, és nekiestem a mögöttem sötétlő vitrinnek, aminek a tetején a hatalmas antik dísztárgy pompázott. Egy pillanat alatt történt minden, mire észbe kaptam, a váza már romjaiban hevert. Jó nagy ribillió kerekedett az ügyből, az apai nagyanyám zokogott, nagyapám csak morgott a bajusza alatt, édesanyám pedig valóságos villámokat lövellt felém a tekintetével. Egyedül apukám maradt ki az ellenem fordulók táborából, szó nélkül hozta a kisseprűt és a lapátot, és másodpercek alatt eltüntette a tornádó maradványait. Aztán a térdére ültetett, és a többiek felé fordulva csak ennyit mondott mélységes nyugalommal: egy váza nem a világ.
– Neked is különleges kapcsolatod lehetett édesapáddal – jegyeztem meg, titokban magamra gondolva.
– Sokáig az volt. Ahányszor összekaptunk anyuval, ő azonnal a védelmemre sietett. Az az igazság, hogy elég ügyetlen leányka voltam, gyakran kiöntöttem, elrontottam vagy éppenséggel eltörtem valamit. Édesanyám kimondottan teljesítményorientált asszony volt, saját maga és a körülötte lévők iránt is hatalmas elvárásokkal. Ha nagy boldogan hoztam egy kilencest az iskolából valamelyik – számomra igazi kihívást jelentő – reál tárgyból, mindig emlékeztetett a három t-s mottóra – „több telik tőlem” –, ami egyfajta életfilozófiájává vált az évek során. Édesapám ezzel szemben tudta értékelni az apróságokat, nem vágyott nagy megvalósításokra, a felhajtás pedig egyenesen zavarta. Így attól sem esett kétségbe, hogy a középiskolás ballagásomon kiszakadt a harisnyám, és – anyámat idézve – „rongyosan” vonultam végig az iskolaudvaron. Amikor azonban édesanyám összetépte apu kedvenc rejtvényújságját egy miattam kerekedett vita hevében, egészen kiakadt, el is sírta magát tehetetlen dühében. Azt hiszem, nekem mégis jobban fájt az az újság, próbáltam is megragasztani, de persze sikertelenül. Így visszagondolva ez volt a második komolyabb áldozata a létezésemnek.
– Elárulod, min veszekedtek veled kapcsolatban a szüleid?
– A jövőm, pontosabban a pályaválasztásom volt a téma, és sehogy sem fért anyukám fejébe, hogy egyáltalán nem baj, ha egyetemi tudás helyett inkább élettapasztalatokat gyűjtök. Végül aztán mégis a továbbtanulást választottam, részben azért, hogy a szájától megszabaduljak. De soha egy percet sem dolgoztam a szakmában, amiről oklevelem van, és amit nem szeretnék a nyilvánosság elé tárni.
– Múlt időben beszéltél az édesapáddal való bensőséges kapcsolatról. Mikor szakadt meg?
– Özvegysége harmadik, élete utolsó évében. Anyu eltávozása után egészen megváltozott, magába fordult, nem lehetett utat találni a lelkéhez. Akkor nekem már jó ideje megvolt a saját családom, a férjem és a kislányom, akit édesapám nagyon kedvelt, párszor még vigyázott is rá, de miután magára maradt, már a gyerek sem igazán érdekelte. A teljes letargia a fizikai egészségét is kikezdte, és amikor egy szívroham miatt kórházba került, elhatároztam, hogy magunkhoz költöztetjük. Amikor azonban elmondtam neki a tervemet, hallani sem akart róla. Az én csupa szív, minden rezdülésemre érzékeny édesapám azt hajtogatta, hogy el akarjuk venni tőle a lakást a férjemmel. Alig hittem a fülemnek, mintha egy vadidegen vágta volna a fejemhez ezt a borzasztó vádat. Gondolkozás nélkül rohantam el apukám lakásából, csak úgy csattant az ajtó, ahogy becsaptam magam után. Egy napig fortyogtam magamban, emésztgettem a történteket, de a második napon már nem bírtam megállni, hogy fel ne hívjam. Egész nap próbáltam elérni, és mivel nem válaszolt, este becsengettünk hozzá a párommal. Kintről hallottuk a mobiltelefonja csengőhangját, de semmi más nesz nem szűrődött ki a lakásból. Majdnem egy órán keresztül próbálkoztunk, aztán körbejártuk a szomszédokat, hogy nincs-e valamelyiknél kulcs a lakáshoz. Senkinél sem volt, így nem volt más választásunk, kihívtuk a tűzoltókat. Létrán jutottak fel a harmadik emeleti erkélyre, amin keresztül bejutottak édesapámhoz. Amikor kinyílt a bejárati ajtó, hirtelen azt hittem, apukám keze van a kilincsen, de csak az egyik tűzoltóé volt. Édesapám ott ült a tévénézős foteljében, kissé féloldalt billent fejjel, mintha csak nagyon figyelne valamilyen emberi szemmel láthatatlan műsort. Évek teltek el azóta, de még mindig nem dolgoztam fel, hogy az egyetlen heves szóváltásunk után köszönés nélkül hagytam ott. Az a visszafordíthatatlan este a harmadik áldozat, de ezt már nem az ügyetlenségem vagy a formabontó álmaim, hanem a büszkeségem tette szükségessé. Mióta ezt megértettem, kicsit könnyebb magammal cipelnem. Letenni aligha fogom.
