2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Néha milyen semmiségeken múlik a boldogság, sóhajtott fel az alanyi költő a kávéházban. Legalább hárman ültek az asztalánál. Valamennyien bólintottak.

Néha milyen semmiségeken múlik a boldogság, sóhajtott fel az alanyi költő a kávéházban. Legalább hárman ültek az asztalánál. Valamennyien bólintottak. Mindenki más semmiségre gondolt, meg arra, hogy a kiadó ma sem fizetett egy vasat sem. Sőt holnap sem fog. Egyelőre válság van. Sokáig. Beláthatatlan ideig. De erről a végtelenről senkinek sem jutott eszébe egyetlen épkézláb verssor sem.

Az első pénztelen, amúgy roppant tehetséges és ígéretes, de ki nem fizetett költő megismételte a nyitómondatot. Néha milyen semmiségek miatt esik el az ember a szerelemtől… Ugyan, szerelem… boldogság… örökkévaló lebegés… mormolták a többiek, és szinte egyszerre vitték szájukhoz a csészét, mélyen belehörpintettek a kihűlt, cukor nélküli fekete löttybe, amit a szomszéd asztaltól még a tegnap küldött át egy vastag tárcájú skót, aki meghallotta, hogy azok négyen a kisváros legtehetségesebb költői. Rajtuk kívül nincs is más poéta. Kis város, kis poézis, viccelődhetnénk ezen, ha bele nem vágna a savanyú csöndbe az első majdnem boldog ember.

Emlékeztek, régente mennyi méh volt? – kérdezte.

Meg darázs, szúnyog, szarvasbogár – élénkült fel a társaság. És tetű és bolha, mondta a negyedik, aki titokban, éjjelente álnéven realista prózát is művelt.

Nem, én most speciel a méhekre gondoltam.

Áldott állapotban van az asszony? kérdezte V., aki cinikus szeretett volna lenni, de hiányzott a szatirikus vénája. Sikeresen kioperálták a cenzorok a régi rendszerben.

Jó helyen kapiskálsz, barátom. Igen, asszony van a dologban. Udvaroltam egyszer egy lánynak, kezdte, meg sem hallva a többiek gúnyos ciccegését, egy angol lánynak. Telivér angol lánynak. Zongoraművész volt, szép, fekete hajú és nagyon vallásos. Margaretnek hívták. (Csak nem a vaslady, kérdezte a kiműtött szatirikus.) Nem. Kivittem őt a szigetre sétálni, még a kezét is megcsókoltam, persze egy szót sem tudtam angolul, de kellenek is a lángoló szerelemhez szavak? Az első igazihoz? És amikor oda akartam hajolni, hogy megcsókoljam a nyakát, épp egy méh szállt arrafelé. Az angol lány fűszeres, nehéz, délszaki illata csalhatta oda. De az én ajkamat találta el. Rövidlátón, mohón beleszúrt. Tévedni emberi dolog, mondta, és lefordult. Ordítani nem akartam, nem is tudtam volna, pillanatok alatt feldagadt az arcom, a szám, a nyelvem, olyan lehettem, mint a világbajnoki aranylabda. Abban az évben Londonban volt a vb, jegyezte meg precízen.

A lány kétségbeesett, el akart rohanni orvosért, de nem volt sem komp, sem csónak a szigeten. Kiáltozott: Help. Help, ám az olyan kis város volt, ahol akkor még senki nem tudott angolul B tanár úron kívül, akit éppen bekísért a rendőrség valutázásért.

Mire magamhoz tértem, a füvön feküdtem, vagy harminc ember hajolt fölém, de Margaret sehol sem volt. Elszaladt. Elmenekült. Vagy félrelökték. Őt vádolták, ki tudja.

S ha akkor nem vagyok olyan mohó, mondta a költő, ma angolul verselek, és köteteimet talán éppen te fordítod, miközben fűnek-fának dicsekszel, hogy ma is tartozom neked két dolcsival. Vagy kötelező olvasmány vagyok egy előkelő oxfordi College-ben. De lehet, hogy már az óvodában?!!

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató