Amerikából származó gyógynövények (2.)

A segesvári patikamúzeum növényi eredetű készítményeiről szóló összeállításunkat az Amerikában őshonos növények bemutatásával folytatjuk.

A hánytatógyökér

Bolívia és Brazília őserdeiben honos a legfeljebb 50-60 centméternyire megnövő örökzöld törpecserje, az ipekakuána. 1672-ben került először Európába, de a XVIII. század második felében már Segesváron is alkalmazták. Az egyik gyógyszertári edény felirata – PULVIS IPECACUANAE – ezt bizonyítja. Magyarul hánytatógyökér, útszéli hánytatógyökér vagy ipekakuána. Ez utóbbi elnevezés a brazíliai indián őslakók nyelvén azt jelenti, hogy „útszéli növény, ami beteggé tesz”, és a növény mérgező tulajdonságára utal. 

Az indiánok a vérhast gyógyították ezzel a növénnyel. Kezdetben az európaiak is átvették, különösen a franciák, a már említett XIV. Lajos király idején. 

Gyógyhatása a növény sötétbarna gyökerének van por, tinktúra, forrázat formájában. Az alkalmazott adag mennyisége rendkívül fontos, mert különböző adagok különböző hatást váltanak ki a szervezetben. A növény nagyobb adagokban toxikus, akár a vérkeringés összeomlását is okozhatja. 

Az adagolás mértékétől függően a hánytatógyökér lehet izzasztószer és izzadásgátló, enyhe hashajtó és erős hashajtó, köptető és hánytató. Az elmúlt évszázadokban használták, és napjainkban is alkalmazzák gyomorbetegségek, vékony- és vastagbélgyulladás, hörghurut, mélyről jövő, krónikus hörghurut enyhítésére, gyógyítására. Bizonyos mérgezések esetén hánytatóként adják. 

Elterjedt homeopátiás szer, asztmára, görcsös köhögésre, szamárköhögésre ajánlják, ezért Brazílián kívül Indiában és Malajziában is termesztik.

A kesudió

A múzeumban kiállított, a XVIII. század elején fából készült edényben ANACARDIUM nevű, gyógyszerképpen is használt termést tartottak, amely a Közép-Amerikában őshonos kesufa termése. Az 5-10 m magasra növő, örökzöld növény „gyümölcse” két részből áll, a felső húsos, alma (körte) alakú részből, amely a virágkocsány megvastagodásából származik, és az alatta levő, valódi termésből, amely a kesudió (anacardia) nevet viseli, de hívták még: elefánttetűnek, vesediónak, szívdednek, vesefának, akazsunak. A XVI. századtól vándorpatikáriusok terjesztették. A burokkal körülvett mag belseje nagy tápértékű, finom csemege. Értékes tartalma: magnézium, vas, réz, cink, kalcium, szelén, foszfor elemek, A-, B- és E-vitaminok, folsav, béta-karotin, telítetlen zsírsavak stb. Lassítja a sejtek öregedését, erősíti a csontokat, a hajat, a körmöt, csökkenti a keringési betegségek kockázatát. 

Gyorsan romló „almájából” előfordulása helyén lekvárt, üdítőitalokat és különböző ételeket készítenek. Az utóbbi években nálunk is újból kapható a kesudió, eléggé borsos áron. 

A kaszkarilla

Dél-Amerika növénye a kaszkarilla is, már a XVII. századtól ismert a gyógyászatban Erdélyben is. A segesvári múzeum anyagában EXTRACTUM CASCARILLAE CORTICIS néven látható. Magyar népies neve bakaméreg, kaszkarillakéreg. Használták gyomorhurut, hasmenés ellen, emésztés és étvágy fokozására, bor formájában. Ma már csak homeopátiás szerként alkalmazzák. Az élelmiszeriparban különleges keserű borok, likőrök fűszere.

 

Veress László