Amikor a hegyek az égig érnek

 Születésnapi beszélgetés a 80 éves dr. Szekeres Gerő építészmérnökkel, hegymászóval, Erőss Zsolt alpinistatársával.

– Mikor és hol kezdődött kapcsolatod a mászással?

– Ez érdekes történet. Nyolcéves koromban himlős lettem. Ez olyan úri betegség, hogy nem fáj semmi, de szobafogságra vagy ítélve. Örökmozgó gyerek esetében ez nagy kínszenvedés. Két napot kibírtam, de a harmadik nap – ugrándozások közepette – megkérdeztem édesanyámat: falra mászhatok-e?

Édesanyám azt válaszolta: kisfiam, ha neked ez örömet okoz, akkor rajta…

Kiválasztottam a „pályát”, és megkezdtem a mászást a két testből álló, faragásokkal díszített staférungos kredencre. Mikor a falra függesztett felső kredencrész tetejére értem, az kitépődött a falból, és mindenestől zuhantunk, beleértve édesanyám 12 személyes Rosenthal porcelánkészletét is, amely porrá tört.

Nem kaptam ki, még csak meg sem dorgáltak, de édesapám figyelmeztetett: ha mászni akarok, legyek elővigyázatos, mert veszélyes sport…

Gyermekkori mászásaim tovább folytatódtak, s főleg magas fákon lévő varjúfészkek ellen irányultak. Édesapám figyelmeztetését nemigen tartottam be.

– A te életedben mi volt hamarabb: az atlétika vagy a tutajozás?

– A sportolást a mezőbándi 7 osztályos általános iskola 6. osztályos tanulójaként kezdtem 1956-ban mint síkfutó atléta. Első sportoklevelemet 1957. május 12-én állították ki a 100 méteres síkfutás nyerteseként. Ez az ifjúsági spártákiáda tartományi szakaszának keretei között zajlott. A tutajozásra jóval később, 1973-ban került sor, mivel vízi sport, amelynek űzéséhez folyóra, folyamra vagy tengerre van szükség. A mezőbándi Komlód-pataka ezt a feladatot nem tudta teljesíteni…

– Milyen eredményt értél el a sportágban?

– Mint a marosvásárhelyi Maros sportklub leigazolt atlétája, többször nyertem tartományi és országos bajnokságot 100 és 200 méteres síkfutásban. 1961–1966 között tagja voltam a román atlétikai válogatottnak, több országos és nemzetközi versenyen vettem részt. Később, 1984–1992 között a romániai veterán atlétikai válogatott tagja lettem; 100 és 200 méteres síkfutásban több éven át voltam országos bajnok. 200 méteres síkfutásban országos rekordot döntöttem, amelyet sok éven keresztül tartottam. 1987-ben a veterán Európa-bajnokságon, 40-45 éves korcsoportban, a Karlovy Vary-i (Csehszlovákia) 10.000 méteres országúti futásban aranyérmet kaptam. 

Az atlétikai versenysportban való részvételemnek, van egy, a mai napig sokak által emlegetett előzménye. Mint X.-es bolyais bentlakó diákot engem is felelésre szólított fizikából a nagyon szigorú Árkosi tanár úr, és kérte az ellenőrzőt, amit otthon felejtettem, Mezőbándon. Felelés után rámszólt: azonnal menjek haza, és hozzam az irkát! Ez mind szép és jó volt, de nem mertem megmondani, hogy mit jelent számomra az otthon, és elindultam haza, Mezőbándra, ami, a rövidítések ellenére, több mint 18 kilométert tett ki. Megjegyzem, hogy az ’50–’60-as években a Marovásárhely–Mezőbánd útvonalon kevés jármű közlekedett. Amikor édesanyám meglátott, szinte elájult. Kérte, hogy maradjak otthon, de én kötöttem az ebet a karóhoz: vissza kell jutnom. Mosakodás, rövid pihenés után becsomagoltam az ellenőrzőt és irány Marosvásárhely. Négy óra körül érkeztem vissza az iskolába. Bekopogtam a tanáriba. Árkosi tanár úr (gúnynevén Dikics) még mindig ott volt. Mikor meglátott, nagyon meglepődött, és azt kérdezte: Hát maga honnan jön? Mondtam, hogy Mezőbándról, hoztam az ellenőrzőt… A tanár úr csak halkan ismételgette: Hát ilyet, hát ilyet ki látott még?! Kézen fogott, felvitt a fizikalaborba, teát főzött, megsimogatott, és elkezdett beszélni a fizikáról. Így lett ezután a fizika a legkedvesebb tantárgyam, amelyet a mai napig tanulok.

Igen ám, de a maratoni szaladásom híre eljutott a sporttanárok, főleg az atlétikaedző fülébe. Az első, aki szinte vércseként csapott le rám, Bálint Ákos tanár úr volt. Az ő felügyelete alatt, az addigi heti két edzésből rátértünk négyre, amiből hármat a Bolyai iskola atlétikapályáján, egyet pedig a teremben tartottunk. Így lett belőlem igen ambíciós, küzdő szellemű sportoló.

– Hogy emlékszel a vízi sportokra?

– Első tutajos kalandom 1970-ben volt a Kelemen-havasokban lévő Jézer-tónál. 1973-ban a Beszterce folyó hegyi szakaszán 186 km-t tettünk meg hét nap alatt tutajon. 1976-ban a Duna Báziás–Szulina közötti, 1111 km hosszú szakaszát 30 nap alatt tette meg az expedícióm, új európai csúcsot állítva fel. A Dacia 2050 fekete-tengeri vitorlás, tutajos expedíció európai csúcsot és zárt tengeri világcsúcsot döntött meg 483,5 tengeri mérföld, azaz 895,4 km megtételével. Ezt 1978-ban 25 nap alatt sikerült megvalósítani. Az expedíció bekerült a Guinness rekordok könyvébe és a hajózás enciklopédiájába. Az Ember és tenger nevet viselő, rigai nemzetközi fesztiválon az expedícióról keszült film első díjat nyert.

– Még milyen sportot próbáltál ki?

– 1966-68 között, amikor Jászvásáron voltam egyetemista, tagja voltam a Politehnika sportklub A divízios rögbicsapatának. 1978-1981 között, a jászvásári tervező-kutató intézet keretében megalakítottuk az első moldvai barlangászklubot Proiectantul néven. Ebben az időszakban számos országos vetélkedőn vettünk részt, ahol kilenc barlangot és öt zsombolyt (aknakutat) fedeztünk fel. 1982–1985 között a marosvásárhelyi Ursus spelaeus barlangászklub tagjaként országos III. helyezést értünk el. A tudományos vetélkedőn országos első díjat nyertem. 1987–1996 között a parajdi Korond-pataka völgyében több sóbarlangot fedeztem fel, amelyeket ebben az időszakban rendszeresen követtem. A parajdi és a szovátai sókarsztban létrehozott építmények képezték a későbbiekben a doktori disszertációm tárgyát, amit 1999-ben védtem meg.

– Miért döntöttél a hegymászás mellett?

– Másodéves egyetemista voltam, amikor rájöttem, hogy a híres kommunista mondás – Élen a sportban, élen a tanulásban! – nem állja meg a helyét. Ekkor döntöttem el: a szakmai tudás elsajátítása mindennél fontosabb, majd utána jöhet a teljesítménysport is. Mindkét sportklubnál bejelentettem: időlegesen megszakítom a tevékenységemet. A klubvezetők nehezen fogadták ezt el, ami személyemre, az örökmozgó és mindig tenni akaró sportolóra nézve sem ígérkezett kedvezőnek… Két hónap után elkezdtem a reggeli torna közben szaladni, mind hosszabb és hosszabb útszakaszokon, amelyek hétvégeken elérték a 6–7 kilométerre fekvő jászvásári Bucium-tetőt. Ott találtam rá az akkor 5–6 méter magas, fiatal mészkőképződményekből álló falra, amely az Alpinodrom nevet viselte. A szaladások közötti pihenőket mászással igyekeztem levezetni. Többheti próbálkozás után kezdtek jönni az eredmények. Látván ambíciós, de nem igazán technikás kísérleteimet, az Alpinodrom falán gyakorlatozó sportolók meghívtak, hogy folytassam velük a hegymászást a Békási-szoros falain, ami már akkor a Keleti-Kárpátok alpinparadicsomaként volt nyilvántartva. Az első hónapokban – ha visszafogottan is –, álltam a provokációt, míg ők azt bizonygatták: az alpin sziklamászás általában csak hétvégekre és a nyári vakációkra szorítkozó sportág. Mindezek mellett az alpinizmus a természet ölén történik és bővíti a szaktudást. Sok próbálkozás, gyakorlatozás és győzködés után, 1969. november 7-től a jászvásári Universitatea egyetemista sportklub alpin részlegének lettem a leigazolt sportolója.

– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki hegymászó legyen?

– Az alpinizmus nem könnyű, és nem biztonságos sport. A mászónak bizonyos egészségi, fizikai adottságoknak, feltételeknek kell megfelelnie. Az állandóan jelenlévő rizikófaktor legyőzéséhez szükség van a pálya nehézségi fokozatainak és hosszának ismeretére (II–VI. fokozat), a fizikai és pszichikai egyensúlyra. Mászás közben jöttem rá, hogy a fizikai erőnlétnél mennyivel fontosabb a kitartás és a cél elérésére irányuló akarat. Megtanultam, hogy a mászás minden métere a türelem és kemény erőfeszítés eredménye, amihez szükség van egy hasonló felkészültségű mászótársra is.

– Mikor és hol kezdted az első nagy kalandra való felkészülést?

– Az ismeretek elsajátítását, mint már említettem, a jászvásári Alpinodrom falán kezdtem, és a Békási-szorosban folytattam, Emilian Cristea érdemes sportmester iskolájában. Az első igazi sikert a szoros alsó részén található, Fekete repedés nevet viselő, V-ös fokozatú fal megmászása képezte. Ezt követték más szorosbeli falak, de főleg a Déli Kárpátok hegyei: a Királykőn, a Bucegi-hegységben és a Fogarasi-havasokban a mászások. A ’70-es évek végén jöttem rá, hogy ezek a mászások felkészítőként is szolgálhatnak az annyiszor megálmodott magashegyi túrákra.

– Melyik volt az első jelentősebb sikered?

– 1981 nyarán először másztam meg az Európa tetejének számító, 5642 méter magas Elbrusz-csúcsot. 

– Akik feljutnak a tetőre, általában jelet vagy üzenetet hagynak…

– Én a mászás történetével kapcsolatos szimbólumokra szoktam gondolni, amelyek nem igazán hagynak nyomot a csúcson. Az eddigi legmaradandóbb nyomot az Amerika tetejét jelentő, 6962 méter magas Aconcaqua-csúcson bejegyzett, általam írott szöveg jelentheti. A fémdobozban a következő szöveget helyeztem el, a név, ország és a csúcsra jutás időpontja mellett a következőket írtam: A magashegyek világa nagy megpróbáltatásra készteti a bátrakat, de a szépség hálájával áldoz a csúcsra jutóknak.

– Milyen emlékeid vannak a megmászásra kiszemelt hegy lábához való utazásról? Kik álltak melléd?

– Az odautazások általában nagy reménységgel, sikeres felkészítő túrákkal kezdődtek. Erkölcsileg sokan álltak mellém. Így például az Everest ‘96 expedícióra való indulás előtt a bolyais osztálytársaim 15 tagú köldöttsége egy vándorbottal és varrottas tarisznyába csomagolt szalonnával, vöröshagymával ajándékozott meg. A helyi sajtó, a Népújság és az Arhing tervezőirodánkhoz közel álló intézetek gratuláltak, sok sikert kívántak. Ezek közül egyesek anyagilag is segítettek. A legérdekesebben egy hidegvölgyi roma ismerősöm viszonyult hozzá, aki a Himalájáról való visszatérésem után bevallotta, sokkal többet imádkozott értem, mint az édesanyjáért.

– Hány 5000 m feletti csúcsot hódítottál meg?

– A csúcsot sohasem lehet meghódítani. Örökkön örökké ott volt, van és lesz. Esetleg milliméterekkel nő, mint az Everest, vagy erodálódik, mint az Aconcaqua- és más csúcsok. Az általam megmászott 5000 méter fölötti csúcsok: Kaukázus-hegységben levő 5642 méter magas Elbrusz-csúcs, amelyet kétszer másztam meg: 1981-ben és 2006-ban. A Pamír-hegység 7134 méter magas Lenin (Cioco-su) csúcsa, 1995-ben. A Himalája-hegységben található, 8848 méter magas Everest-csúcs, amelyre 1996-ban, az egyéni mászásom során 7600 (7700) méterig jutottam fel. Az Everest képezi Ázsia tetejét. A Kalapatar-csúcson – szintén a Himaláján – 2008-ban jártam, 5545 méter magas.

A Kilimandzsáró-hegység 5895 méter magas Kibo – (Uhuru Pech) csúcsa jelenti Afrika tetejét, amelyet kétszer sikerült megmásznom: 1998-ban és 2008-ban. A 6962 méter magas Aconcaqua-csúcson, Dél- Amerika tetején 2003-ban jártam. 2004-ben voltam a Grand canyon-csúcson (USA), 2007-ben pedig Ausztrália keleti felében, a Kosciuszko-csúcson, amely, bár a legmagasabb a kontinensen, csupán 2228 méteres. 

– Hányszor próbáltál feljutni a világ tetejére, a Mount Everestre?

– Kétszer. Először egyéni mászással 1996. május 2-án, amikor feljutottam a 7600–7700 méter magasságig. Úgy értékeltem, hogy csak expedíciós csapattársként vehetek részt egy következő mászási kísérleten. Ez 1996. május 18-án el is kezdődött, de Reinhard Wlasich 8250 méteren bekövetkezett halála véget vetett a csúcskísérletnek. Engem a tragédia híre a 7100–7300 méteren levő falszakaszon ért utol.

– Épp tíz éve hunyt el Erőss Zsolt, akinek, első magyarként, 2002 májusában sikerült feljutnia a „világ tetejére”. Milyen volt a kapcsolatotok? 

– Erőss Zsolttal az 1996-os Everest- és a 2008-as Kilimandzsáró-expedíción csapattársak voltunk, s mint erdélyi származásúak sokat voltunk együtt. Idézet a Központ című Maros megyei hetilap 2020. december 8-i számában megjelent interjúból: „Marosvásárhelyen lakik dr. Szekeres B. Gerő alpinista, építész, aki rögbijátékosként és atlétakénk kezdte sportolói pályafutását, majd sporthajózással és hegymászással folytatta, ismeri-e őt?

– Persze, Gerő nagyon kedves ismerősöm, tagja volt ő is az Everest 96 nemzetközi expedíciónak, amellyel 7600 méteres magasságot teljesített. Tudom, hogy Gerő megmászta az Elbruszt, a Kilimandzsárót, a Pamírt és az Aconcaquát is…”

A Zsoltot ért tragédiáról, több okból kifolyólag, nem nyilatkozhatom.

– Hová szeretnél eljutni még?

– A 2019-es Annapurna Base Camp himalájai expedíción való részvételem alatt, az Annapurna 6000-7000 méteres mellékcsúcsait csodálva, először vettem észre, hogy a hegyek elkezdenek nőni. Fiatal koromban gyakran másztuk a Bucegi-hegység alpinfalait. A Buşteni város fölötti Valea Alba, vagy a Caraiman falszakasz gerinc közeli részén különleges élményben volt részem. Innen fentről mindig megcsodáltam a völgyben található Zamora- (Cantacuzino-) kastélyt, ahova a kommunista években szinte lehetetlen volt bejutni, mert zártkörű szanatóriumként működött. A sors úgy hozta, hogy 2018-ban felkértek a Cantacuzino-kastély szakvéleményezésének elkészítésére. Többszöri kiszállásom idején, a sok mérés és fényképezés után kiültem a kastély teraszára, ahonnan most már, 75 évesen, fordított képsorok formájában, lentről csodáltam a Bucegi-hegység falait. Fiatal koromban mint alpinista fentről, a Bucegi faláról csodáltam a lenti kastélyt, most meg a kastély teraszáról mint építész csodáltam a fenti Bucegi-hegység falait.

Ez a két, röviden ecsetelt példa is elég ahhoz, hogy változtassak mászási igényeimen, és leköltözzek a kisebb, de látványosabb hegyek szintjére, akár a mi kedvelt Kárpátok hegyeinkbe vagy az Atlasz-hegységbe.

 ***

Szekeres Gerő 2023. augusztus 26-án töltötte 80. életévét. A vele készült hosszabb beszélgetés december elején jelenik meg Székely Ferenc címadó kötetében.