Amikor Vásárhelyen nem volt karácsony

Két napja nagy pelyhekben hull a hó, és sűrűn, mintha kárpótolni akarná a tél késését. Már jól benne van az idő a decemberi hónapban, s csak a karácsony előtti napokban kezdett el havazni, de most legalább kipótolja a lemaradást.

Két napja nagy pelyhekben hull a hó, és sűrűn, mintha kárpótolni akarná a tél késését. Már jól benne van az idő a decemberi hónapban, s csak a karácsony előtti napokban kezdett el havazni, de most legalább kipótolja a lemaradást. Rövid idő alatt fehér takaró lepi be a Klastrom utca emelkedőjét, betakarva a sáros utat és az álmos házakat, a közel két hónapja tartó félelmet és szorongást.

Már hat hete fosztogatnak a városban a császári csapatok, német és román szó uralja a székely város utcáit. A vártemplomba is császári zsoldosokat szállásoltak be, s a pimaszok még azt is elrendelték, hogy a város lakói fát hozzanak nekik, mert ők nincsenek hozzászokva az erdélyi hideghez. A császári hadtest rendeletének és a városi elöljáróság tehetetlenségének a besei erdő látta a kárát: majdnem az egészet letarolták, csak legyen vége már a fosztogatásoknak.

Fodor Róza még sötétedés előtt kiáll a kapu elé havat seperni. Így tanulta gyermekkorában, abban a Felső-Maros menti faluban, ahonnan férjhez jött ide. Nyírág seprűjével egyenletes mozdulatokkal sepri az utat, s szép tartásában nem látszik életének ideje, sem özvegységének súlya. Mióta két lány férjhez ment, fiával ketten élnek a Klastrom utcai kétszobás házban. De a fia most valahol Déva körül van, négy hónapja nem látták egymást. A hulló hó csendjében megszólal lelkének szép álma: az ünnepre hátha hazajön a fiam!

A Nagyerdő felől vidám kacagás és csilingelés töri meg a csendet: császári katonák lovas szánja ereszkedik alá, rajta hangoskodó németek, s még magyar is közöttük. Róza áll a kapu előtt, kezében fogja nyírág seprűjét, s belehasít a felismerés fájdalma: amíg ezek a császáriak itt vannak a városban, az ő fia szabadon nem jöhet haza. Még karácsonyra sem, mert ellenségek. A száguldó lovas szán most éri el a seprűjére támaszkodó öregasszonyt, az egyik katona ostorával célba veszi az asszonyt tartó seprűt. Az ostorcsapás telibe találja a seprűt, s ahogy kicsúszik keze alól, az asszony nagyot esik a hóban. Jó mókának tűnt a játék, mert a vár aljáig érve sem csitul el a nevetés a szánon.

A korai szürkülettel együtt Fodor Róza is naponta lesétál a vár melletti havas úton. Amióta a szánozó katona ostorával kiütötte alóla a seprűt, felkötött karral, óvatos léptekkel ereszkedik lefelé. A vár mellett némán, szótlanul mennek el egymás mellett az emberek. Azt beszélik, benn a templomban alszanak a kiscsergedi román lándzsások, talán még karácsonyi templomozás sem lesz ebben az évben. Csak a harangok zúgása hirdeti estéről estére, mégis közeledik az ünnep, jön az isteni Gyermek, a betlehemi Jézus úgyis megszületik. A város híreit öregasszonyok adják tovább, ők is csak suttogva mondják egymásnak: közelednek a Mátyás-huszárok, s lesz itt haddelhadd, majd rendet teremtenek ők. Már látják is maguk előtt, ahogy lóháton érkeznek a huszárok, s hozzák a kis Jézust, aki hozza a szabadságot Vásárhelynek.

Fodor Róza karácsony este is lecsúszkál a havas úton, fia nem jött haza, s olyan szegény az ünnep egyedül. Hiába van karácsony, nem örömhír érkezett a városba, hanem szomorú: újabb ellenséges csapatok jöttek be a városba. Siet is hazafelé, ebben a csúszós hóban felkötött karral lassú a járás. Az utca most csendes, a vártemplomban idegen katonák laknak karácsony estéjén, a templomozás elmarad: itt ma nem születik meg a kicsi Jézus. Távolból szent éneklés dallama száll feléje, szabálytalan kutyaugatás töri meg a csendet, s a bástya mögül járőröző katonák lépnek ki. Fodor Róza alázatos csoszogással kerüli ki őket, amikor az egyik járőr hangosan megszólítja:

– Róza néne, karácsony van, ad-e nekünk egy pohár bort?

Fodor Róza megszeppen a császáriak között tülekedő magyar katonától, aztán lassan, halkan megszólal:

– Gyertek, Janó, egy pohárral kaptok… mert karácsony van.

A Fodor-porta szűk udvarú, a szobában egy vaskályha tüze világít, Róza néni egy félig kiégett gyertyát tesz az asztalra, a másik gyertyával elindul a pincébe borért, s míg öregasszonyos lassúsággal felhozza a kancsó bort, a büszke osztrák járőrözők megcsodálják az egyszerű szoba szép rendjét.

Fodor Róza szótlanul tölti a kancsóból a bort a poharakba, amikor megszólal a pár lépésre lévő vártemplom harangja. Mintha itt szólna csak a ház padlásán; az osztrák katonák koccintásra emelik poharukat, mondanák is a megszokott Frohe Weinachten-t, de az egyiknek a keze megáll a levegőben, hirtelen elvörösödik, s Janó felé fordulva súg valamit neki németül. Janó is elpirulva teszi le poharát az asztalra, s akadozva mondja magyarul:

– Róza néne, a barátom azt kéri, bocsásson meg neki, hogy kiütötte maga alól a seprűt.

Padlásközelben zúgnak a vártemplomi harangok, valahol a harmadik szomszédban éneklik a kántálók: Elindult Mária szállást keresgélni. Róza néni hallja, s eszébe jut, a templomozás elmaradt, a huszárok nem jöttek meg, a fia sem érkezett haza, de a kicsi Jézus, a szeretet úgyis megszületett; felkötött karral, szomorúan szép tekintetével ránéz a császári katonára, s szemébe nézve mondja:

– Janó, mondd meg a „barátodnak”: magyar asszony karácsonykor… megbocsát!

Marosvásárhely, 2013. december 15-én