Amit este raktak, reggelre nem omlott

Jó érzés, hogy a hagyomány nem szűnt meg, nem kopott el, nem vesztett erejéből: idén hetedik alkalommal keltünk útra, a szokásos forgatókönyv szerint. Ennek első fejezete 2005-ben kezdődött.

„Vannak települések, melyek nevei mögül néha kikopik az eredeti jelentéstartalom – a konkrét helységnév –, helyét pedig átveszi a szimbólum, a szellemi érték, a hagyomány. Déva is ilyen: 2005-ben oda indult először a magyar kormány kitüntetését visszautasító Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes és árvái megsegítésére a Magyarországról verbuválódott adakozó motoroscsapat, majd vissza-vissza tértek.” – írtam a tavalyi Déva-túráról szóló élménybeszámolómban. Akkor, azon az esőverte szombat délutánon Torockó felé indultunk, hogy adakozzunk a Böjte Csaba által a Székelykő lábánál fekvő faluban gondozott-nevelt árvák megsegítésére. Jó érzés, hogy a hagyomány nem szűnt meg, nem kopott el, nem vesztett erejéből: idén hetedik alkalommal keltünk útra, a szokásos forgatókönyv szerint. Ennek első fejezete 2005-ben kezdődött. Böjte Csaba a december ötödikei események miatt nem volt hajlandó átvenni a Gyurcsány-kormány kitüntetését, amely komoly összeggel is járt. Bújdosó Janó, magyarországi szabad motoros fejéből pattant ki, hogy „kárpótlásként” adománygyűjtő túrát szervez Dévára, a Ferenc-rendi atya árvaházához. Már az első évben rengetegen voltak és szép hagyomány született. 2007-ben az erdélyi klubok, szabad motorosok is bekapcsolódtak és a helyszínek is változni kezdtek, de a cél mindannyiszor Böjte Csaba egy-egy árvaháza volt. Jártunk Gyergyószárhegyen, Torockón, idén pedig újra, „Vissza a gyökerekhez” mottóval, Déván.

A hetes a teljesség száma

Szeptember 17-én indultunk útnak Marosvásárhelyről, déli két órakor megérkeztünk az árvaházhoz, amelynek parkolóját és a környékbeli utcácskákat teljesen ellepték a rendőrségi felvezetéssel megérkezett motorosok. Ismét a székelyudvarhelyi Pálffy Béla fafaragó, erdélyi főszervező Kawasaki Z ezresére szerelt tulipános ládikóba helyezte el mindenki az adományát, a hagyományok szerint egy tank benzin árát, majd ünnepi előadás, mise és áhítat következett a helybéli ferences templomban. Az alapítvány által nevelt gyerekek rövid műsorát követően Böjte Csaba mondott rövid, de lélekemelő prédikációt az egyrészt zsenge, másrészt tagbaszakadt, de a szokásosnál csillogóbb szemű alkalmi gyülekezetnek: – Köszönöm, hogy ismét eljöttetek. Hogy megörvendeztetitek a gyerekeket, akik minden évben nagyon várnak titeket. Hogy minden nehézség ellenére itt vagytok. Hiszen az Úr Jézus sem akadt ki azon, hogy jászolban kellett aludnia. Hogy gyerekként Egyiptomba kellett menekülnie. Az ő tűréshatárába ez belefért. Később, a nagycsütörtök és a nagypéntek ugyan rosszabban sikerült, mégsem adta fel. Soha nem panaszkodott, soha nem mondta, Atyám, nem ebben egyeztünk meg. Vegyünk példát róla. Imádkozzunk azokért, akik most nem lehetnek itt. Azokért, akik balesetet szenvedtek. Az egységért, nemzetünkért – mondta az alapítvány vezetője, majd a felvidéki Kerecsen Sólymok Baráti Társaság nevében Zoli mondott rövid és tartalmas beszédet. Macho, a magyarországi főszervező Hunyadi Rend kapitánya szólt az egybegyűltekhez – „A hetes a teljesség száma, az idei túra ezt is jelképezi” –, és kért meg mindenkit, hogy egymás kezét fogva imádkozzunk. Ritkán szólt szebben a Himnusz és a Székely himnusz, mint a kis, dévai ékszerdoboz-templomban, ahol erdélyi, magyarországi és felvidéki motorosok, árva gyerekek és Ferenc-rendi szerzetesek énekelték közösen nemzeti fohászunkat, őszintén, tisztán, melldöngetéstől, cifrázástól mentesen.

„Vissza a gyökerekhez”

A mise után ebéddel vártak minket a szervezők, ezt a hagyományos gyerekmotoroztatás követte. Sornégyesek sivításától és vékettesek dübörgésével telt meg a dévai főút, az elképedt lakók több mint egy óráig fel és alá guruló, mosolygó bikereket fényképeztek, akik mögött sisak alatti széles vigyorral egy vagy két gyerek kapaszkodott a verőfényes krúzingoláson. Mindenki többször fordult, és senki sem maradt ki, egyszer még sisakos-csuhás, igazi baráttal is érkezett valamelyikünk. Később a marosnémeti Tholdy-kastélyhoz érkeztünk: a kissé elhagyatott falu még elhagyatottabb egykori kollektívjén keresztül (!) vezető út vitt az ugyancsak elhagyatott, de lassan régi szépségét visszanyerő kastélyparkba, majd a hosszú sétány végén fekvő, kívül leromlott állagú, de gyönyörű kastélyba, amelynek huszonvalahány szobájában leltünk éjszakai szállást. Szerencsénkre a (ha a hírek igazak, a családnak visszaszolgáltatott) kastély földszintjén kiskocsma működik, így kedélyes hangulatban telt az este, amelynek során volt koncert és árverés, majd zsíroskenyér-hagyma kombinációjú, valóban fenséges vacsora is a hatalmas filagóriában, és a hajnalig tartó kastélybuli sem maradhatott el. Déva fogalommá vált, olyan alappá, évi rendszeres programmá, ahova mindig megéri visszatérni.

Több mint huszonkétezer

És ezt – a Fennvalónak hála – ismét sokan így gondolták. 2006-ban 480-an voltunk, a tavaly 251-en. De az idén 320 motoros indult útnak a Kárpát-medence minden tájáról és találkozott Déván, bulizott a Tholdy-kastélyban. Az árverésen Pálffy Béla Vissza a gyökerekhez című, a dévai túrát szimbolizáló, abból ihletődött, egyedi faragványára lehetett licitálni, amely végül 3200 lejért kelt el: ez az összeg is a tulipános ládába került. Böjte Csaba alapítványa több ezer gyereket nevel vallási, nemzetiségi hovatartozás nélkül. Életmű ez, amelynél szebbet nemigen kívánhat senki. Jóleső érzés, hogy az idén is segíteni tudtunk. Ezúttal (a még bejövő adományokat nem is számítva) 22.500 lejjel. És jövőre is megyünk, ha minden igaz, a Székelyföldre. Böjte Csaba árvaházai lefedik Erdély minden táját. Ezek egyikéhez motorozunk. Segíteni, mulatni, beszélgetni, együtt lenni – az uralkodó műanyag világ egyik utolsóként megmaradt, igazi szubkultúrájának részeként.