Angyalváltás

Ma este, azt hiszem, gyalog indul útnak. Szárnyai elnyűtt kabátujjakként pihennek az égi előszobában, mozdulatlanul. Lassan, óvatosan halad a keskenyedő úton, mint messziről jött vándor, aki nem tudhatja előre, mi vár majd rá az idegen vidéken. Pedig tudja jól: néhol betontömbökké sűrűsödött félelem, máshol a fájdalom szöges küszöbei. Helyenként a várakozó öröm. Mindenhol megáll, nem válogat. 2020 évvel ezelőtt sem tette, amikor a Betlehem közeli mező fölött megjelent.
Üzenete után talán évtizedek óta nem sóvárgott ennyire a békesség pásztorsubáját régóta levetett, most pedig vacogva kereső világ. ,,Ne féljetek, mert nagy örömet hirdetek néktek” – ígérte egykor, és ígérete máig sem változott. Csak az égi szavak fogadtatása kérdéses. A járvány pusztította otthonokban igazán ki kell tennie magáért, hogy a veszteségek ködén át is látható, hallható legyen. Ezért gyalogol mérföldeket. Így, fáradtan, porosan talán észreveszik az álmok légi járatából jó ideje kiszállt, földre szegzett tekintetek. Aki pedig észrevette, felismerte, bizonyára otthonába is hívja, kisgyermekként kapaszkodik bele, és elhalmozza titkaival, miközben arra kéri, töltse vele legalább ezt az egy éjszakát.
 *
Parányi kristálygömb az ünnep, lelkünk rejtett dobozában nincs nála értékesebb. Színét váltó, törékeny kincs, ami időnként békés fehéren, máskor boldog, vörös lángolásban vagy a remény zöldjében kerül elő. Így vagy úgy, de az év legszentebb estéjén, a titokzatos elcsendesülésben mindig előkerül. Még akkor is, amikor dobozotthona egészen fényét veszti, és vak ujjak tapogatnak utána tehetetlenül. Olyankor is ott van, ott lapul, sötéten, némán, de önmaga teljességében. Ha elég kitartó a kereső, így is rátalál. Ha pedig nemcsak kitartó, de bátor is, képes lesz rátekinteni, és meglátni benne a legszebb vigasztalást, a világ teremtése óta meglévő, hegyeket mozgató erőt.
A szárnyak nélkül, emberi léptekkel érkező égi vándor és a színeit időnként elrejtő, magába fojtó ünnep ugyanannak a csodának a hírnökei. Ahogy mi magunk is azok vagyunk. Számomra tavaly még egy 64 éves, fenyőfadíszítésben, ünnepi tálalásban lassan elfáradó angyal jelentette a karácsony biztosítékát. Ahogy az azelőtti években, évtizedekben is mindig. Ő jelezte telefonon, hogy csoda szép kamasszá cseperedő kisfiammal szenteste előtti csavargásunkból hazatérhetünk, mert készen áll a fa, az ajándékok is mind a helyükön vannak, és a töltött káposzta alatt sem ég már a tűz. Ő rázta meg ajtónyitásunkkor az apró csengőt, hogy a fenyőillatú varázs tényleg igazi legyen. Idén én angyalkodom. Én kötök madzagot a karácsonyfadíszekre és a szaloncukrokra – persze, korántsem olyan találékonyan, mint édesanyám –, én lesem majd, hogy megfőttek-e a töltelékek, és a csengető is én leszek. Biztos, hogy sokszor fogok hibázni, és az sem kizárt, hogy két baklövés között nevetni is lesz erőm. Az angyalok úgyis gyakran kuncognak a teljes igazság ismeretében, miért ne lenne hát ez nekem, korlátoltan látónak is megengedett? Ezt a derűt kívánom erre a 2020. szentestére mindannyiunknak. Azt hiszem, ha sikerül ezt megtalálnunk, átélnünk, összhangba kerülnek, egymásba simulnak az egymástól olyan távolinak tűnő síkok. Az ,,idelent” és az ,,odafent”. A veszteségek súlya alatt időnként összeroppanni látszó földi világ és az égi jászol körül gyülekező boldog, szabad csillagsereg.