Az agykutató muzsikája (1.)

Bizonyára sokan szeretnének átlagon felüli értelemmel büszkélkedni. A világhálón találunk is bőven olyan írásokat, amelyek különböző jelek alapján állítják, hogy valaki okosabb az átlagnál. Ezekben a gyűjteményekben – talán nem meglepő módon – megjelenik a zenélés is. Zenélés alatt nemcsak azt érthetjük, hogy valaki hangszeren játszik, hanem ide tartozik az éneklés is, mert ez a hangunkkal való zenélés. (És mindezek ellenére még mindig van, aki azt szeretné, hogy az iskolákban ne legyen zenetanulás.)

Zenélni, énekelni rendkívül fontos. Minél előbb kezdjük, annál jobb. Az az édesanya, aki sikeresnek szeretné látni a gyerekét, az daloljon a kisbabának, a kisgyereknek – és még a nagyobbnak is. A gyerek agyi fejlődését serkentjük ezáltal.

Freund Tamás agykutató maga is zenész: kórusban énekel, zenekarban klarinétozik. A zenélés nem teher számára, hanem nyugtató tevékenység. Kutatóorvosként épp azt hangsúlyozza, hogy nem gátló tényező a zene, még akkor sem, ha meg kell tanulni, hanem segítség. A művészet nemcsak a művészeknek szól, hanem mindenkinek.

A tudós ember nem tudósnak születik, hanem azzá válik. Freund Tamás 1959-ben született földművelő múltú családban. Szigorú vallásos nevelésben részesült, annak ellenére, hogy a korszak nem épp a vallásosságban járt az élen. Édesapja, nagyapja és dédapja a munkájuk mellett muzsikáltak is. Nem meglepő tehát, hogy a zenét megízlelő szülők a zenetanulás felé irányították az iskolába induló gyermeküket. Mivel az iskolában a hegedű- és zongoratanárok már telítve voltak diákokkal, a kisiskolás Tamás egy klarinétot oktató zenész tanítványa lett.

A zenetanulás – mint minden más tanulás – lemondásokkal jár és járt, ezért nem meglepő, hogy gyerekfejjel Freund Tamás is könnyen szakított volna a hangszertanulással, ugyanis a sok gyakorlás és fellépés helyett ő is szívesen labdázott volna. Mielőtt azonban erre a cselekedetre szánta volna magát, egy véletlen esemény mindent megváltoztatott. Egyszer a televízióban érdekes filmet látott Benny Goodmanről. A klarinétművész elvarázsolta a gyereket: „így is lehet klarinétozni, ráadásul improvizálni?” Valósággal elámult a hangszerben rejlő lehetőségeken, így mégsem szakadt meg a hangszertanulás, sőt még fokozódott azzal, hogy megtanult szaxofonozni is.

Általános iskolás korában nyilvánvalóvá vált számára, hogy inkább a tudományos életet választja, mint a zenei karriert. A kémia roppant lenyűgözte, megszállottja lett ennek a tudománynak. Otthon a faraktárban kis laboratóriumot rendezett be magának. Annyira érdekelte a vegytan, hogy az általános iskola végére már a gimnáziumi tananyagot is tudta.

Bár egyértelmű volt, hogy nem művészi pályán fog karriert építeni, a zenélést nem hagyta abba. Hangszertudása eléggé jó volt ahhoz, hogy két iskolai zenekarban is klarinétozzon dzsesszmuzsikát, és emellett kórusban is énekelt. Kérdéses, hogyan jutott ideje tanulni. Saját bevallása szerint óriási szerencséje volt azzal, hogy az intenzív zenetanulás révén annyira kifejlődött a megfigyelőképessége, hogy tanórákon mindent megjegyzett. A kémia mellett a biológia is egyre jobban érdekelte. Végül az emberi agy bonyolultsága és csodája vezette el az agykutatói pályára.

A katonaságból leszerelve, 1978 őszén három barátjával megalapították a Canticum nevű kórust, és spirituálékat énekeltek. 1983-ban ez a kórus az alapító Freund Tamás távollétében megnyerte a Ki mit tud?-ot. Az elismerés jelezte, hogy nem színvonal nélküli esti kornyikálásban merült ki a kóruséneklés, hanem kemény zenei munka állt a siker hátterében.

Az agyműködés apró részleteit társaival együtt kutatva bebizonyították, amit addig csak tapasztalati úton sejtettek a pedagógusok, hogy a tanulás sikere is érzelmi alapú. „Amikor a tanulás, a memória, a kreativitás neurobiológiai alapjait tárgyalom, mindig oda lyukadok ki, hogy a memórianyomok attól lesznek tartósak és könnyen előhívhatók, ha azokhoz intenzív érzelmek, motivációk társulnak. Az érzelmek, a motivációk, az emberiség több ezer éves kulturális öröksége együtt alkotják a belső világunkat. Amikor belső világunk impulzusait hozzárendeljük a külvilág benyomásaihoz, akkor ezek tartósan bevésődnek, és könnyen előhívhatók. Mi írtuk le, hogy milyen kapcsolatokkal rendelkeznek azok az idegpályák, amelyek érzelmi és motivációs információkat szállítanak. A hatékony tanulás, kreatív gondolkodás alapfeltétele, hogy a jeltárolási folyamat során hagyjunk kellő időt az agyunknak a belső világunk bevonásába. Amikor az interneten szörfölve habzsoljuk az információt, az agyunknak esélye sincs arra, hogy érzelmi töltést adjon azoknak, ezért ezek kihullnak. Időt kell hagyni szelektálni az információt, emellett belső világunkat is fejleszteni kell. Ennek legjobb módja a katarzis. Nemcsak mindennapos testnevelésre van az embernek szüksége, hanem mindennapos katarzisra is. Ezt a művészeti nevelés adja meg, ami akkor a leghatékonyabb, ha az ember aktívan részese az értékteremtésnek. A zenélés, a színjátszás, a tánc, a költészet, a képzőművészeti alkotások létrehozása egyaránt fejleszti, gazdagítja belső világunkat. Gazdag belső világgal az ember tudományos munkája is sokkal hatékonyabb. Nekem megadatott az aktív zenélés élménye, hogy tudok kottát olvasni, hangszeren játszani és énekelni. Egész eddigi életemet végigmuzsikáltam. Meggyőződésem, hogy amit az én agyamból a kreativitás terén ki lehetett hozni, azt a zenének köszönhetően kihoztam.” (https://agykutatas.hu/interju/mindennapos-katarzis-interju-freund-tamassal-az-innoteka-magazinban/)

(Folytatjuk)