Tókát középiskolás éveimben ismertem meg egy házibuliban. Nem jártunk egy iskolába, és az érdeklődési körünk sem egyezett túlságosan – a könyvek szeretetét kivéve –, de volt egy közös tapasztalatunk, ami felért egy életérzéssel: mindketten tudtuk, milyenek az álomkergető, szobasötét „fehér” éjszakák. Más-más okból éltük ezt át, és úgy gondolom, az enyém nem is igazán lényeges – vagy ha mégis, egy másik alkalommal térek majd ki rá –, a Tókáé viszont az elmúlt hetek próbavizsgás időszakában egészen időszerűvé vált. Ezért kértem arra régi ismerősömet, haverinámat – mert barátnőknek éppen nem lehetett minket nevezni a forrongó tinikorban –, hogy idézze fel velem az akkori időszakot. Nem egy itthoni kávézóban vagy sörözőben indultunk a múlt nyomába, hanem a virtuális tér egy közös ösvényén, egy otthonülésre biztató, esős péntek délelőttön. Messengeres beszélgetésünkről Tóka – „becsületes” nevén Antónia – beleegyezésével hangfelvételt készítettem, azt próbálom most valamilyen szinten visszaadni.
– Emlékszel arra a lila virágos blúzomra, amit az ismeretségünk kezdetén a legtöbb buliba felvettem? Az volt a kedvencem – vágott Tóka rögtön a dolgok közepébe.
– Egyszer arra mentem haza a suliból, hogy anyu éppen abban a blúzban méregeti magát a tükör előtt – ő is olyan vékony testalkatú volt akkoriban, mint én –, és körülötte vastagon gyűrűzik a szeszes ital szaga. Meglepődött, amikor meglátott – igaz, korábban is érkeztem a kelleténél, az utolsó két tanórát ugyanis már nem bírtam végigülni –, de nem kezdett kérdezősködni, csak bizonytalan lépteivel elindult felém, aztán szorosan magához ölelt. A következő pillanatban összehányta magát, természetesen a blúzom sem úszta meg szárazon. Sosem viseltem többet azt a ruhadarabot. Anyu fel sem fogta a helyzet abszurditását, csak nekifogott sírni, én pedig szinte kővé dermedve meredtem rá, és fogalmam sem volt, mit mondjak vagy tegyek. Később tudtam meg, hogy apám miatt itta le magát, aki már évek óta nem tekintette őt nőnek.
– Talált magának valaki mást édesapád? – kérdeztem.
– Nem tudok róla, hogy félrejárt volna, egyszerűen csak belefáradt a házaséletbe a mindig magas hőfokon égő anyámmal, és – az esti sportműsorok kivételével – semmilyen izgalomra nem vágyott már. Talán ebben a kettejük közötti korkülönbség is szerepet játszott, apám ugyanis több mint tíz évvel volt idősebb anyunál. Mindenesetre akkoriban, 18 éves fejjel képtelen voltam megérteni a kettejük kapcsolatát, csak azt tudtam, hogy anyám már kora délután bűzlik az alkoholtól, és én nem tehetek semmit, amivel visszahozhatnám a régi, drámamentes életünket. A helyzetet csak fokozta, hogy szürkületkor, miután valamennyire kijózanodott, menetrendszerűen indult „levegőzni”, és legtöbbször jóval éjfél után tántorgott haza. Nagyon aggódtam, hogy baja esik, és amíg apám békésen horkolt a nappaliban, én az ablak mellett virrasztottam. Csak akkor tudtam lefeküdni, amikor meghallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, de a legtöbbször azután sem jött álom a szememre. Sokszor hajnalig forgolódtam, amikor pedig csengetett az ébresztőóra, egyszerűen csak lenyomtam, és végre elszundítottam. Egyre rendszeresebbé vált ez a forgatókönyv, a szüleim azonban nem sokat vettek észre belőle. Apám szó szerint a munkába menekült, és erre meg is volt a nyomós oka, miután anyut kitették a gyárból, ahol tizenvalahány évet húzott le. Talán miattam nem lépett ki a házasságból, vagy egyszerűen csak kényelmi okokból, mert tiszta pillanataiban anyám továbbra is eleget tett az otthoni feladatoknak: főzött, mosott, inget vasalt. Egy idő múlva munkát is talált egy éjjeli bárban, abban az időszakban még többet szorongtam miatta. Közben jött a próbaérettségi, amire az adott körülmények között esélytelen volt felkészülnöm. Már az nagy erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán elmenjek a vizsgákra, az átmenő jegyet pedig csak magyarból írtam meg. Igaz, ennek akkor sem volt tétje. A helyzet a továbbiakban sem javult. Amikor egy-egy álmatlan éjszaka után hazajöttem az iskolából, épp csak bekaptam valami ebédfélét, és feküdtem is le. Késő estig aludtam, utána pedig reggelig virrasztottam. Egy időben megpróbáltam a tanulásra fordítani ezt az időt, de csak kínlódtam a román elemzések memorizálásával, és előbb-utóbb minden összemosódott a fejemben. Így aztán inkább olvasgattam, és közben igyekeztem teljesen elszigetelődni a valóságtól.
– Meddig tartott ez az állapot? – szólaltam meg újra.
– Majdnem az érettségiig. Akkorra már annyi hiányzásom gyűlt össze az iskolában, hogy majdnem meg kellett ismételnem az évet, csak az osztályfőnököm jóindulatán múlt, hogy mégsem így történt. Anyám közben megismerkedett valakivel az új munkahelyén, és újra kivirult. Nem mondom, hogy nem nyúlt többet a vodkához meg a pálinkához, de már nem itta le magát a sárga földig. Apám eddig bírta, a harmadik szereplő feltűnésével – akit anyám meg sem próbált eltitkolni – már nem volt hajlandó tovább „üldögélni” ebben a nyomasztó házasságban. Miután elköltözött, úgy éreztem, nekem sincs már maradásom. Az érettségim, persze, nem sikerült, de ez akkoriban nem is nagyon érdekelt. Adódott egy lehetőség, hogy kimenjek Németországba egy vendégházba dolgozni, és mivel én már az általános iskolában is németes voltam, kaptam az alkalmon.
– Jó döntés volt?
– A lehető legjobb. Egy egészen más világ tárult ki előttem, sok fiatallal, akik ugyanott dolgoztak, ahol én, közös kirándulásokkal és végül a beteljesült szerelemmel. Idén nyáron lesz tizenöt éve, hogy összeházasodtunk, és van egy csodaszép nyolcéves kislányunk. Anyagilag megengedhetjük magunknak, hogy a hagyományos családmodellt kövessük, a párom a pénzkereső, én az „otthontündér”, ahogy gyakran emleget. Mielőtt megkérdeznéd – mert tudom, hogy nem úszom meg a kérdést –, mondom magamtól: azóta sincs meg az érettségim. Beszippantott magába a kinti szabadság, és már nem volt erőm ezért a lezáratlan fejezetért visszatérni. De ez eddig még egyszer sem okozott álmatlanságot, és remélem, hogy ezután a beszélgetés után sem fog.
