Az enyészet útján a Haller kastély

Rekviem egy kastélyért

Bevégeztetett. Úgy tűnik, hosszú kálváriáját és agóniáját követően a kerelőszentpáli kastélyt már semmi sem mentheti meg a pusztulástól. Ékes példája ez annak a téves vagy szándékos – „restitutio in integrum” – visszaszolgáltatási rendszernek, amelyet 1989 után alkalmaztak Romániában. Vagy talán az emberi mulasztás, nemtörődömség juttatta erre a sorsra, mert vannak olyan, hasonló helyzetbe került kastélyok, udvarházak, amelyeket sikerült megmenteni az enyészettől. 

Lassú pusztulása a második világháború után kezdődött, amikor a környéken – Marosorbó alatt is – rövid ideig állomásozó szovjet csapatok 1945-ben megrongálták. 1949. március 2-án hagyta el a kastélyt a hatósági kitelepítéskor az akkor már csak a földszinti helyiségeket használó család. Utolsó ott lakó tulajdonosa, Haller Ilona megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza, hiszen úgy akart emlékezni az épületre, berendezéseire, mint ahogyan távozásakor hagyta. 

Más hasonló épületekkel ellentétben, amelyeket már a kommunizmus idején sorsukra hagytak, a kerelőszentpáli kastélyt 1959–1960-ban a műemlékvédelmi hatóság felújíttatta, és mezőgazdasági központként, később iskolaként, majd végül zöldségraktárként hasznosították, lakások is voltak benne. Aztán fokozatosan kiürítették, és ez jelentette a vég kezdetét. 1990-ben még állt a központi folyosó szépen faragott karzatú falépcsője, és néhány helyiségben porcelán csempekályha díszelgett. Az utóbbiakat sikerült megmenteni és a marosvásárhelyi Tholdalagi-házba telepíteni. Majd megszületett a visszaszolgáltatásra vonatkozó törvény, amelynek megfelelően egykori tulajdonosai –, Haller Ilona és férje, Harmath Ferenc több mint tizenöt év utáni kérvényezés és pereskedés után végre megkaphatták az épületet, amely közben folyamatosan romlott. 

Évekig egy helyi pásztor juhokat tartott a földszinti helyiségekben. A felújítás reménye felcsillant, amikor a tulajdonosok használatba adták a katolikus egyháznak. Szándék volt a renoválásra. A legsürgősebb állagmegőrző munkálathoz – a tetőjavításhoz – meg is érkezett az építőanyag, aztán egyszer csak eltűnt az udvarról. 

Tudomásunk szerint a renoválási költségek és az időközben begyűrűző gazdasági válság miatt az egyház lemondott az épületről. Időközben Haller Ilona és Harmat Ferenc eltávoztak közülünk, így az épület gyerekeikre maradt. A család létrehozott egy alapítványt, amely gondozásába vette az épületet, és azt tervezte, hogy támogatók segítségével majd felújítják. Ez mindeddig nem történt meg. 

A helyi önkormányzat is jelezte, átvenné, megmentené a kastélyt, amennyiben megfelelő állami támogatást kap erre. Sokáig a hazai jogszabály ezt nem tette lehetővé. Tavaly azonban erre is lehetőség nyílt, ugyanis a Covid–19-pandémiát követő rezilienciaterv keretében a fejlesztésügyi minisztérium számos kastély, kúria és udvarház felújítására biztosított pályázati lehetőséget, amennyiben jól kidolgozott tervvel jelentkeztek a tulajdonosok vagy a bérlők. Ennek ékes példája megyénkben a gernyeszegi kastély, amely ennek a támogatásnak is köszönhetően nemsokára második reneszánszát élheti, és bekerülhet az országos kulturális-turisztikai körforgalomba. A kerelőszentpáli kastély ebből is kimaradt. 

A mai állapotában, amikor a legfelső emelet teljesen eltűnt, és csupán a falai állnak még, olyan sokba kerül a teljes felújítás, hogy azt lehetetlen előteremteni. És ha mégis sikerülne, akkor is kérdéses marad a fenntartása, netán nyereséges üzemeltetése. Mint ahogy erre is van jó példa a szomszédban levő marosugrai Haller-kastély esetében. 

Az önkormányzat annyit tehetett csupán, hogy az RMDSZ szolidaritási alapjából felújította a temetőben levő, az egyházközség tulajdonát képező Haller-kriptát és kápolnát, hogy ezáltal is méltó nyughelyet biztosítson a kastély egykori tulajdonosainak. Merthogy néhány évtized múlva lezárul a kerelőszentpáli kastély 500 éves történelme. Marad a hajdani dicső barokk kastélykert – az egykori csatatér – helyén levő néma legelő, a történelmi idők tanújaként csendesen folyó Maros a kastély közvetlen szomszédságában levő kavicsbányából kitermelt alapanyagból megépített, a községtől nem messze húzódó autópálya, amelyen reményeink szerint egyre több turista érkezik majd tájainkra, hogy megcsodálja szépségét és gazdag történelmi hagyatékát, legalábbis azt, ami még megmarad.