Az erdélyi népviseletek (35.)

A bözödújfalusi, 1989-ben lerombolt falu női viselete hasonló volt a nyárádmentihez. A leányok két ágba font haja végét szalagcsokor díszítette ünnepeken, hétköznapokon hátul felkötötték, hogy a fonat ne zavarja őket a munkában.

Lányruha 1960-ból (Néhai Papp Zsófia szőtte, varrta)

A bözödújfalusi, 1989-ben lerombolt falu női viselete hasonló volt a nyárádmentihez. A leányok két ágba font haja végét szalagcsokor díszítette ünnepeken, hétköznapokon hátul felkötötték, hogy a fonat ne zavarja őket a munkában. A leányok világos színű, az asszonyok sötétebb, s az idősek fekete fejkendőt viseltek. Szövetanyagot vásároltak, s a szélét saját maguk hímezték ki cérnával, selyemmel, a barnát fehérrel, a szürkét is fehérrel, a feketét fekete selyemmel. Apró levélformákból álló szegélymintát varrtak a kendőkre. Pártát csak a csőszleányok viseltek, a műmagyar ruha maradványaként pirosat, fehér gyöngyökkel kivarrva, 1968-ig. Asszonynak itt is szégyen volt fejkendő nélkül járnia. Hasított, mellénvarrott ingben jártak, a régebbiek nyakát csak egy pánt fogta körbe, később gallért is varrtak rá. Bő ujja kézelővel csukódott. A régiek, a század elején sötét színű, hosszú, bokáig érő szoknyát viseltek. A szoknya itt is megrövidült az 1930–1940-es években, lábszárközépig. Az anyák piros fejtős háziszőttes szoknyát készítettek lányaiknak, főleg barackmagos mintával, az aljára bársonyszalagot varrtak, esetleg szatént. Szélesebb, ferde szalagot is tettek olykor a bő szoknyára. Alája régen csak egy, 1940 után két alsószoknyát vettek fel, egy szűket és egy bőt, ráncba húzva, csipkeszegéllyel. A lányok lájbija a szoknya szőttes anyagából vagy piros bársonyból, esetleg szaténból készült, az időseké szövetből, fekete bársonyból, szaténból, szalagpánttal díszítve. Divatba jött már a XX. század elejétől a blúzok viselése, hegyes gallérral, szűk, hosszú ujjakkal, testhez simuló szabással, szövetből. Az ünneplőt gyöngyök díszítették, a galléron voltak fekete, apró gyöngyök, virágok, levelek, s néha a mellényre is rátették. Elöl végig bevont gombok voltak rávarrva. A régi öregek viselőnek gyapjúsurcot szőttek, az ünneplő fekete selyemkötény levasalt rakásokkal. A fiatalok is lerakott selyemkötényt varrattak, csak világos anyagból. 1930–40-től a leányok fehér vászonkötényt hímeztek ki pirossal, fekete pamuttal körülvarrva. A mintákat egymástól másolgatták le, s kikeményítve, levasalt rakásokkal hordták. Patentharisnyával száras cipőt viseltek, a régiek félcipőt is, az ’50-es évektől pedig szandált. 1950 után kezdtek a nők is csizmát csináltatni, előbb kemény szárút rendeltek táncba, templomba menni hideg időben, majd puha szárúra váltották. Szvettert, hárászkendőt viseltek télen, de háziszőttes posztókabátot, bundakabátot is. A szövetkabátokat Szabó Sükösd Mózes szabó varrta, a női ruhákat a felesége. A fekete plüsskabátot a nők télen kizsinórozva, zsinórgombokkal, zsinórakasztóval viselték az ’50-es évekig. A népviselet levetése az 1960-as évektől kezdődött, a nők rakott szoknyákat varrattak Papp Zsófia varrónővel, ezután pedig egybevarrt nyári ruhákat hordtak. Ha a falut le is romboltatták, a viselet emléke még él a mai 60-70 évesek körében, s csak remélhetjük, hogy unokáikat felöltöztetik a régi ruhák mintájára szerepelni, óvodai, iskolai előadásokon ott, ahol most laknak.