Az a hét otthoni év
Ha a két szülő között kölcsönös a tisztelet, a szeretet, a másik fél munkájának a megbecsülése, egyszóval ha egy síkon állnak, ugyanannak a térnek szívják a levegőjét, akkor a gyerek ezt a modellt látja és ő is erre törekszik.
30 éves óvónői tapasztalatom igazolja, hogy ez mennyire fontos.
A gyerek fejlődése megszületésétől az iskolaérettségig a legintenzívebb. Ami azután jön, az már csak a csiszolás, a vadhajtások nyírása.
A fiatal szülők, amikor ajándékba kapják a gyereküket, átalakulnak. Kialakul az érzelmi háromszög, amikor mindkét szülő figyelme először a gyerekre irányul és utána a társára.
Ha a két szülő között kölcsönös a tisztelet, a szeretet, a másik fél munkájának a megbecsülése, egyszóval ha egy síkon állnak, ugyanannak a térnek szívják a levegőjét, akkor a gyerek ezt a modellt látja és ő is erre törekszik.
Akkor egy érzelmileg kiegyensúlyozott óvodást írunk be.
Ő így is megpróbál a kis eszközeivel – sírás, toporzékolás, csúnya tekintet, morcos ábrázat – ellenállni az új dolognak (óvodába járás), de rövid időn belül beilleszkedik és jól érzi magát a közösségben.
Az új demokrácia olyan családokat szült, amelyekben a kommunikáció valami okból hiányzik.
Valahol olvastam, hogy a gyerek a család tükörképe.
Hiába próbálják szép beszédre tanítani a gyereküket a szülők, ha ők maguk idegesen csúnyát mondanak. A legjobban az anyának, apának, nevelőnek az ideges pillanata rögződik a gyerek agyában.
Annak az érzelmi töltete olyan nagy, hogy az érzelem elnyomja az értelmet.
Ami megszokott, ami langyos a mindennapokban, az nem rögződik, legfeljebb megtapad. A csattanó, az igen.
Ebben a szenzációéhes világban a hírcsatornák a rossz történeteket közlik: gyilkosság, baleset, rablás, tűzvész, katasztrófák.
Mit értsen a hároméves gyerek ebből?
Nem szabad sajnálni az egész világot. Ott kell jót tenni a kezünk ügyében, elérhető közelségben, ott kell felsegíteni az elesőt, ott kell köszönni az ismerősnek, nem elvárni, hogy ő köszönjön előre, ott kell felvenni a szemetet, ha a társam eldobta, nem lefordítani: „nem én dobtam el”.
A szeretetben élő családban, ahol tisztelet övezi a befogadott idegent, menyet vagy vőt, szeretet, megbecsülés – ott az idősek megbecsülésével nincsen baj.
A gyerek figyel a nagyira, felfogja, hogy ő apának, anyának az anyukája, apukája.
Ő fontos, és nem azért, mert autót vagy házat adott, hanem azért, mert ő szülte apát, anyát, felnevelte, taníttatta és nem utolsósorban nevelte és szereti, rá lehet számítani, ő áldozatot hoz.
Ellenkező esetben katasztrófa történik a gyerek lelkében, azt érzi, hogy becsapják, hazudnak neki, megvesztegetik az ajándékaikkal, az ő agyában az zajlik: „hogy engedi meg magának az a csúnya vénasszony, vénember, hogy az én anyukámat (apukámat) kibeszélje, ez nem szeretni való” – és akkor könyöröghet nagytata vagy nagymama, hogy: „adj egy puszit”, mert nem kap és fel sem fogja, hogy miért.
Később csak akkor jöhetnek számításba, ha ajándékot adnak, és észre sem veszik szülők, nagyszülők, hogy anyagias lesz a gyerekük, az ének szövege szerint: „még, még, még, ennyi nem elég…” Akkor majd hogy álljon meg egy kis könnyű italnál, kell az alkohol meg a drog.
Jön a nagy kérdés: hol rontottuk el. Válasz: az elején.
Szőke Júlia ákosfalvi óvónő
