Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A kezdetektől valahogy mindig ugyanazt keressük. Testünk, majd lelkünk táplálékában, játékainkban, útjainkban, útitársainkban. Azazhogy mégsem. A legfrissebbek, az alig érkezettek talán még szabadok a világ valós vagy fiktív voltát faggató kérdésektől, titokzatos bölcsességgel és nyugalommal veszik magukhoz, teszik magukévá a hétköz- és ünnepnapi ajándékokat. A mágikus hét esztendő után azonban – sőt, néha hamarabb vagy éppenséggel jóval később, a körülményektől függően – ismeretlen parancsszavakra ébred a kétely. Az is előfordul, hogy külső kulisszák csalják elő a tagadás belső hangjait. Piros ruhás, hószakállú hősök uralják ezekben a hetekben szűkebb, tágabb tereinket. Csoda, ha a tizedik, tizenötödik „meselény” láttán a leghűségesebb Mikulás-, Télapó-várón is úrrá lesz a bizonytalanság: melyik az igazi? Van egyáltalán ilyen a sokaságban? És aki nem az, az miért tűnik mégis annak? Sokáig kísérthetnek ezek a kérdések, míg el nem jön a korábbi meggyőződéseket színpadiasan földre vető kamaszkor lelki sztriptízének időszaka. Onnan pedig sokszor nincs visszaút. A hétvégén a legfiatalabb felnőtteknek kell(ene) az idősebb generációkhoz csatlakozva igaz(i) szereplőket választani. Nem a karácsonyi ajándékosztogató munkakörébe – ez az amerikai családi filmek története –, hanem a mindennapjainkat meghatározni, védelmezni, netán jobbá tenni hivatottak fórumába. Egy „hivatalosan szabad” hétfőt kapnak azért, hogy otthonuktól távol tanuló egyetemistaként hazamehessenek szavazni. Így volt ez négy évvel ezelőtt is, miért lenne másképp idén? Nincs is annál természetesebb, mint hogy megfelelő körülmények teremtetnek
a választói joggal rendelkező tizen-, huszonéveseknek törvény adta joguk gyakorlásához. Az eddigi tapasztalat szerint azonban valamiért nem igazán élnek ezzel a lehetőséggel a fiatalok. A júliusi népszavazáson például egyes hírforrások szerint a munkásosztály mellett az egyetemisták képviseltettek a leggyatrábban. Vajon valóban nem érzik saját érdeküknek az ifjú értelmiségiek, hogy ebben az
„igazit kereső” műveletben részt vegyenek? Tény, hogy az egyetemisták országos egyesülete nyílt levélben tudakolta nemrég a képviselő- és szenátorjelöltek hozzáállását a diákokat leginkább érintő kérdésekhez, és a megkérdezettek nagyon kevés százaléka válaszolt. Mintha legtöbben tartanának ezektől a fiataloktól, bírálóképességüktől, gyors reakcióiktól, tisztánlátásuktól. A jövőtől, amely előbb-utóbb akkor is színre lép, ha sokan legszívesebben Nekeresdországba száműznék.