Az irodalom derűs napszámosa

 Többször eszembe jutott, amikor vele beszélgettem dolgozószobájában, hogy olyan ember társaságába kerültem, aki az Erdélyi Helikonban közölt, személyesen ismerte Tamási Áront, járt Móricz Zsigmond lakásán, barátja volt Jékely Zoltánnak, meglátogatta otthonában Mihail Sadoveanut, Tudor Arghezit, találkozott Salvatore Quasimodóval és Németh Lászlóval, barátkozott Szemlér Ferenccel, vitatkozott Balogh Edgárral.

2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László. Hosszú életű volt, mint Kós Károly, és az életét is ugyanúgy, szolgálatnak fogta fel. * „Lőrinczi László léptei nem visszhangoznak többé kolozsvári és bukaresti utcákon. Az örökkévalóság ösvényein lépdel immár, ott is hordozva a szépség alázatának örömeit. (…) Többször eszembe jutott, amikor vele beszélgettem dolgozószobájában, hogy olyan ember társaságába kerültem, aki az Erdélyi Helikonban közölt, személyesen ismerte Tamási Áront, járt Móricz Zsigmond lakásán, barátja volt Jékely Zoltánnak, meglátogatta otthonában Mihail Sadoveanut, Tudor Arghezit, találkozott Salvatore Quasimodóval és Németh Lászlóval, barátkozott Szemlér Ferenccel, vitatkozott Balogh Edgárral. Viccelődött is néha azzal, hogy úgy fogjak kezet vele, hogy ő Kós Károllyal és Kemény Jánossal parolázott és Molter Károllyal kávézott. Lenyűgözően mesélt kolozsvári református kollégiumi éveiről és a városról, amely egyéniségét, szellemiségét formálta. Életének nagy részét Bukarestben töltötte ugyan, de mindig erdélyinek, kolozsvárinak érezte magát. A messzi szárd városban is, ahol számos alkotása született életének utolsó, termékeny éveiben, amelyek ennek a szellemiségnek jegyeit viselik magukon. Lőrinczi László nyugtalan szellemű alkotó volt, aki szerette a változatosságot szépírói tüsténkedéseiben, ahogy néha tréfásan megvallotta, ha arról kérdeztem, miért vált át elég gyakran egyik műfajról a másikra. Azt válaszolta, hogy az író maga az oka mindannak, ami vele történik.” (Bántó István: A szófaragó. Nekrológ. Új Magyar Szó, 2011. december 22.) * „Kisebb-nagyobb megszakításokkal tarkított ötvenesztendős írói pályám során – első versem 1935-ben jelent meg a kolozsvári Ifjú Erdélyben, tizenhat éves voltam akkor – véges-végig az irodalom napszámosaként görnyedeztem; de nem bánatos lélekkel, hanem derűsen írom le ezt a kissé divatjamúlt, csöndes kifejezést. Valóban, életem úgy alakult, hogy írói ‘műszakomban’, tehát a kenyérkereső munka után maradt szabadidőmben terjedelmes szerephez jutott a műfordítás, a mások szolgálata, prózában és versben, ‘részesként’…A legnehezebb körülmények között is szerettem egyszerre többet csinálni, engedtem a váratlan lehetőségeknek s még válogattam is köztük – igen, szerettem a munkámban a változatosságot, rengeteg minden érdekelt. Volt-e mindehhez valami ‘ars poeticám’? Nem tudom, a közvetítő szándékot aligha lehet ennek nevezni, s mégis… Lelkesen, tele illúzióval, ádázul tettem-vettem, hogy valami érdekeset és hasznosat nyújtsak, folyton annak az érzésnek a kíséretében, hogy mindennek lesz még folytatása – holott már ismerem annyira az élet rendjét, hogy tudjam: időm és energiám fogyóban van. E zűrzavaros pálya különböző állomásairól hordtam össze tehát ezeket az írásokat, amelyeket most az olvasó szíves és elnéző figyelmébe ajánlok” – olvashattuk a Kriterionnál 1987-ben megjelent Közvetítő című kötetének fülszövegében. *

Az irodalomtörténész pályatárs, Dávid Gyula így összegezi Lőrinczi életét és munkásságát: „Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (a Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévek címmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel, Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót. A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad »világrengető deszkáira« merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe (2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár A fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a fekete kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek. Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél (korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.” (Magányból – az örökkévalóságba. Lőrinczi László halálára. Szabadság, 2011. december 21.)

* Legismertebb könyve: negyven év nyomkeresés és kutatástörténeti munkájának az eredménye. Ennek során Lőrinczi László többször is visszatért Kuncz Aladár regényének világába, ahonnan rendszerint újabb felfedezésekkel, adatokkal tért vissza. Az Utazás a fekete kolostorhoz című irodalomtörténeti riportkönyv immár harmadik kiadása, a Dávid Gyula vezette Polis Kiadó gondozásában látott napvilágot 2011-ben. A könyv első kiadásban a Kriterion Könyvkiadónál jelent meg 1975-ben; a második, bővített kiadást a csíkszeredai Pallas-Akadémia vállalta magára, szerkesztője Cseke Gábor. Képanyaga a Kő Pál készítette és a noirmoutier-i várkastély falában elhelyezett emléktábla 2001. október 6-i felavatási ünnepsége alkalmával készült felvételekkel (Ablonczy László fotóival) egészült ki. A legutóbbi kiadás Függelék cím alatt négy új fejezettel bővült: Még egyszer A fekete kolostor lakóiról; Monsieur „Küncz”; Emlékek egy könyv olvasása közben; Angol és amerikai kritikák a Fekete kolostorról, és néhány kiegészítő jegyzet is csatlakozik az előző kiadásban megjelentekhez, utalva a közben felbukkant új kutatási eredményekre. Ez a legújabb kötet az előzőhöz képest még három új szöveget tartalmaz: Rege A fekete kolostor fordítóiról (megjelent az Irodalmi Jelen c. folyóiratban 2007 októberében, majd a szerző Üzenetek Erdélybe c. kötetében (Polis, 2010); A fekete kolostor rejtelmeiről (Új Magyar Szó, 2009. július–augusztus); a harmadik pedig Corneliu Codarcea cikke A fekete kolostorról, amely eredetileg a kolozsvári Naţiunea c. lap 1931. július 5-i számában látott nyomdafestéket.

A könyv képanyagát – tájékoztat Dávid Gyula a könyv 234. oldalán – „sikerült A fekete kolostor első kiadása számára még Kuncz Aladár által összeállított fotókkal, egykorú rajzokkal és néhány eddig még nem közölt dokumentummal gazdagítani, róluk pedig a képek jegyzékében részletesen tájékoztatunk. Ezt az anyagot Jancsó Elemér hagyatékából fia, Jancsó Miklós bocsátotta rendelkezésünkre.” * Búcsúírását ekként zárja Dávid Gyula: »A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: “SOLUS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallgató városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is. A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.«