Az új meg a régi
2024-03-11 13:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Néha, délibábos pillanatainkban könnyen elhisszük, hogy hétköznapjaink jó felé kezdenek haladni, ha másért nem, hát azért, mert egyre korszerűbb szállítóeszközökön juthatunk el A pontból B-be. Közel egy éve debütáltak a marosvásárhelyi tömegközlekedésben az első elektromos autóbuszok, és a járműparkot azóta alaposabban is átjárta a megújulás szele – más kérdés, hogy az „okosításnak” alávetett buszmegállók egyelőre butábbak, mint valaha, onnan aztán semmit sem tudhat meg a virtuális világban idegen idős néni, bácsi arról, hogy mikor jön például a 23-as –, egy fontos részlet azonban kimaradt a „frissítésből”: a közszállítás egyes működtetőinek a mentalitása, ami reménytelenül régi maradt.
Egy fiatal olvasónk – pályakezdő értelmiségi – osztotta meg velünk munkába menet és onnan jövet gyűjtött tapasztalatait, amelyekben többször részesítették egyes „találékonyabb” buszsofőrök. Amikor az illető fiatalembernek a járművezetőtől kellett buszjegyet vásárolnia, nemegyszer kapott az odanyújtott két lejért valami régi jegyet, amit szemmel láthatóan nem az aznapi tömbből tépett le a sofőr, netán le sem tépett, mert már jó ideje a keze ügyében hevert. Amikor a fiatalember szóvá tette észrevételét, és érvényes buszjegyet kért, a sofőr szó nélkül tett eleget elvárásának, elismerve ezzel utasa igazát. Mivel azonban a jelenet egyre sűrűbben megismétlődött, olvasónk egyre indulatosabb és tanácstalanabb lett. Nyomasztotta a gondolat, hogy ha egyszer nem lesz résen, és elfogadja az érvénytelen cetlit, akár egy ellenőr is kérdőre vonhatja, akkor pedig bizonygathatja, hogy nem a saját tegnapelőtti buszjegyével próbált bliccelni, de ettől függetlenül is rendkívül bosszantónak, méltánytalannak találta a helyzetet, ezért is vázolta fel nekünk.
A jelenség persze – ahogy általában – ennél összetettebb. Elég, ha csak arra gondolunk, hányszor láttunk már buszjegyét leszálláskor a sofőrnek visszaadó utast, netán mi magunk hányszor „jótékonykodtunk” így a járművön kifüggesztett tiltó tábla ellenére. Igaz, arra is volt már példa, hogy a kormány mögött ülő – vagy éppen a jegyárus – visszautasította a „nagylelkű” gesztust, de az biztos, hogy az alkalmazottak többsége úgy érezhette, a visszakapott buszjegyekkel zöld utat kap a szabálytalankodásra.
A világproblémák – háborúk, természeti katasztrófák, megannyi nélkülözés – tükrében a fentiek természetesen eltörpülnek, de azért feltevődik a kérdés: tényleg szükség van arra, hogy egy közösség tagjai – ha csak két lejjel is – mindegyre átverjék egymást? Jobb lesz ettől valakinek az életminősége vagy az álma? A „jóérzés” útvonalán közlekedő belső buszoknak meddig kell még ott rostokolni a végállomáson?
