Balladás kép a régi városból
2017-09-20 14:23:15
- Ötvös József
Pár perces időeltolódással szólal meg fejem fölött a három főtéri torony hangja. Először a római katolikus plébániatemplom déli harangzúgása jelzi az időt, a Vártemplom nagyharangja ökumenikus buzgóságában válaszol rá, amikor éppen 12-t üt a régi városháza toronyórája.
Pár perces időeltolódással szólal meg fejem fölött a három főtéri torony hangja. Először a római katolikus plébániatemplom déli harangzúgása jelzi az időt, a Vártemplom nagyharangja ökumenikus buzgóságában válaszol rá, amikor éppen 12-t üt a régi városháza toronyórája. Az egykori Lázár Ödön-park szélén sétálva a cifra palota felé, emlékeimben felvillan a Hargita nyári kert nótás estéje, s ekkor mellettem valami rég nem hallott, kedves, furcsa zaj jelenik meg. Mintha vártam volna, mert valahol a lelkemben lerakódott nosztalgiás emlékeimben ott élnek ezek a furcsa, kedves, régmúlthoz elválaszthatatlanul hozzá tartozó sajátos hangok: egy idős férfi jön felém a Toldalagi-palota felől, kezében alumíniumdrótra fűzött kézi kukoricafejtők kötegét rázza. Ebben a meleg őszben, ott, a műkővel kirakott széles járdán úgy érzem, egy szép gyermekkori mese, álomvilág ereszkedik le a főtérre a felhőtlen kék égből, és én most annak élő része vagyok. Nézem az álomhoz hasonlító valós képet: 2017-ben egy falusi férfi sétál végig Marosvásárhely főterén, egyik kezében 20-30, öntvényből készült kukoricafejtő, másik kezében három szita, s hátán egy megviselt hátizsák. Kopott kalapot visel, s ebben a valóságos mesevilágban legszebben a kézi fejtők harmonikus zenéje szól, ahogy hozza, sodorja felém a 200 éve született Arany János balladáját:„Ki először piros csőt lel,/ Lakodalma lesz az ősszel”.
Nézem az évek terhe alatt összement férfi nyugodt járását, valami ősi ritmus van ebben a fejtőzenében. Valahonnan a hegyek, dombok közti gyümölcsfás világból jött ide, olyan más és olyan egyszerűen igaz. Az őszi fényben érlelődő kukoricalevelek zizegését hallom, s mintha nem is bronz lovas szobor lenne a Rózsák terén, hanem a zöld békák szájából feltörő vízsugár fénylene, s a divatház helyén előbukkanó utcán a régi emberek vonulnának a kollégium felé...
Olyan szívesen és hálásan paroláznék vele, de foglalt mind a két keze: egyikben három szita a puliszkalisztnek, csakhogy a műkövön sétálók közül ez senkit sem érdekel, másik kezében csengőn szóló fejtőt pedig aligha ismeri fel valaki is itt mellettem. Ez már egy olyan régi-régi idő, amihez múzeumi eligazításra lenne szükség, csak bennem zeng tovább a mezőségi dombok őszi kórózizegése, hallom a madárcsicsergést, érzem, milyen tiszta a levegő, amikor a Dudutz-saroknál befordul a Nagyszentkirály utcába, s akkor ebben a déli napfényben egy kicsit szebbek lesznek a főtéri házak is.