Betegségem története (1.)

„A gyógyulás rajtunk múlik, mert a legjobban ránk van szükség hozzá”.

Onkológusom biztatására írom ezeket a sorokat, aki szerint nem neki, nem a kezelésnek, hanem csak-is magamnak köszönhetem, hogy másfél év után kigyógyultam a rákból. Természetesen enyhe túlzás, hogy kigyógyultam, mert még minden hónapban beadnak egy perfúziót, és háromhavonta komputer-tomográffal átvizsgálják az egész testemet. Nem is tartom magam „gyógyult rákos betegnek”, hiszen úgy érzem, hogy Damoklész kardja még mindig a fejem felett függ, és nem lehet tudni, hogy mikor jelenik meg valahol újabb daganat a szervezetemben, de azért valamivel nyugodtabb vagyok két negatív CT-vizsgálat után. 

Ezúttal nem mesélni akarok, hanem használni a hasonló helyzetben lévő betegeknek, sorstársaimnak, akiket előrehaladott rákos daganattal diagnosztizáltak, és átélték a kemoterápiát, műtétet, sugárterápiát.

Elfogadás

Különleges lelkiállapotba kerül az ember, amikor megtudja, hogy testében fejlődő rákos daganat van: valósággal megérinti „a halál szele”. Bár számtalan más betegség kimenetele lehet halálos, mégis a rákkal asszociálják a leginkább a halál gondolatát, s egyúttal a hosszadalmas szenvedést is. Sokan felteszik ilyenkor a kérdést: „Miért éppen én?”. Nos, bennem nem fogalmazódott meg, hogy vajon miért, mert tudtam, hogy ez sors, és bárki lehet rákos, vagy már az, és nem tudja. Az sem keserített el, hogy esetleg rövidesen meghalok. Arra gondoltam, hogy 67 évig értelmes, szép életet éltem (a rossz dolgokra nemigen szoktam visszaemlékezni), és sokan még ezt a kort sem érik meg. (Egyik barátnőm 49 évesen halt meg rákban.) Érdekes módon nem lázadtam azért sem, hogy az ismerőseim közül bezzeg senki sem rákos. 

Amikor kimentem az épületből, ahol közölték a diagnózist, s elmondtam a férjemnek, hogy rákos vagyok, talán két percig sírtam, utána letöröltem a könnyeimet, a férjem beindította a motort, és azt mondta: „Megyünk előre. Lássuk, mit kell tennünk, hogy meggyógyulj.” Rögtön el is határoztam, mindent meg fogok tenni, hogy még néhány évet éljek, mert az élet nagyon szép (alaptermészetem az optimizmus), és vannak még céljaim itt a földön. Állítom most is, hogy egy rákos betegnek nagyobb szüksége van célokra, mint egy egészségesnek.

Kezelés, és ami vele jár

A menyem segítségével eljutottam dr. Anca Negreanu onkológushoz, aki a családomon kívül további életem legmeghatározóbb szereplője lett. Menyemtől már régóta tudtam, hogy kitűnő szakember. Ahogy megismertem, nemcsak megbíztam benne, hanem nagyon meg is szerettem, kapcsolatunk meghitt, bensőséges lett. Amikor nem volt sok dolga, a hosszú kezelések alatt hosszasan beszélgettünk. Elcsodálkoztam, hogy reggel 7 órakor már a rendelőjében találtuk, s volt úgy, hogy este 6 órakor még ott hagytuk. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok, fantasztikusan bíztam benne. Ezért csakis őrá hallgattam, nem olvastam a rákról magáról, nem hallgattam meg a betegek meséit, hogy mit szabad tenni és mit nem. A doktornő csak annyit beszélt a betegségemről, amennyit szükségesnek tartott, én pedig fölöslegesen nem érdeklődtem. Mindenki azt mondta és mondja, hogy a mellrákosoknak adott „piros perfúzió” a legkegyetlenebb, mert attól mindenki két-három napig hányik. Én kivétel voltam, nem hánytam, csak utána két napig gyengélkedtem. Közben elhullt a hajam, de vásároltam két szép parókát, és meg voltam elégedve azzal, ahogy kinéztem. Minden kezelésre szépen felöltöztem, jó könyveket olvastam a többórás, hosszú perfúziók alatt. Reggelente a doktornő irodájában mosolyogva jelentem meg. Mindig jók voltak az eredményeim, egyszer sem kellett leállítani vagy halasztani a perfúziókat. Egyre jobban kezdtem bízni abban, hogy ha mindent türelmesen végigcsinálok, meggyógyulok.

Járvány

A kezelések alatt nagyjából normális, a régihez hasonló életet éltem, egészen addig, amíg meg nem jelent a járvány. Tudtam, hogy meggyengült immunrendszerrel az első helyen vagyok a veszélyeztetettek között. Ezért igyekeztem betartani a szabályokat, de különösebb félelmet nem éreztem, bíztam a szervezetemben, a hitemben, az erőmben. Közben kiköltöztünk falura, ahol a település végén a gyönyörű természet, csend, béke vett körül. Harmónia volt a lelkemben, amit sem félelem, sem elégedetlenség nem zavart meg. Hiányzott a színház, a rendezvények, az utazások, de sokat olvastam, a férjemmel jó filmeket néztünk, mindennap nagyokat sétáltunk a kutyával. A gyermekeimmel főleg telefonon beszélgettünk, de a legközelebbi barátok néha meglátogattak. Jólesett. Éreztem a szeretetüket, a segítőkészségüket. Erőt adtak, ők is és a családom is. Tudtam, bármi tőlük telhetőt megtennének, csak hogy ne távozzak el az életükből. 

A társ

Egy ilyen helyzetben a legmeghatározóbb a társad jelenléte, az ő viszonyulása. Úgy láttam, hogy az elején a férjemet lelkileg jobban megviselte a betegségem, mint engem. Az én egészségi és lelkiállapotomtól függött az ő hangulata, kedve. Ezért igyekeztem tartani magam, de néha el-elkeseredtem, s panaszkodtam neki, elrontva a hangulatát, de valakinek el kellett mondanom a kétségeimet, mert a külvilág felé csak az erős, pozitív embert mutattam. Gyenge pillanataimban csak ő látott. Sohasem engedte, hogy elkeseredjem, elbizonytalanodjam, úgy látszott, hogy bízik a gyógyulásomban, én pedig úgy éreztem, hogy élnem kell érte is, mert szüksége van rám.

Mások viszonyulása

A családomról, közeli barátaimról írtam már. Most arról fogok írni, hogy hogyan viszonyultak hozzám mások: ismerősök, kollégák. Grecsó Krisztián szerint a rák egy billog, ami rajtad marad. Ez igaz, mert ezzel a betegséggel kapcsolatban sok az előítélet. Annak ellenére, hogy sokan meggyógyulnak, még mindig a halált juttatja az emberek eszébe. A kollégáim közül nagyon kevesen hívtak fel, pedig tudták, hogy beteg vagyok. Azok, akik később telefonáltak, beismerték, hogy féltek felhívni, mert azt gondolták, hogy nagyon rossz állapotban vagyok. Mások nyugdíjba vonulásom után sem érdeklődtek már irántam. Ebbe is beletörődtem, nem okozott különösebb csalódást. Rájöttem, nem muszáj, hogy sokan szeressenek, de aki megmarad melletted, az minőségi kapcsolat legyen. Sok mindenre megtanított ez a betegség. Boldog voltam, hogy négy volt tanítványom rendszeresen felkeresett, készültünk az érettségi vizsgára, jót tett nekem, hogy nem szakadtam el egészen a hivatásomtól.

További kezelések

Mire befejeztem a kemoterápiát, eltűnt a daganat a mellemből, közben a CT sem mutatott áttétet. Bizakodva készültem a műtétre, nem féltem. Rövid ideig voltam kórházban, és a felgyógyulásom sem húzódott sokáig. Egy hónap elteltével elkezdtem a sugárterápiát, 25 sugárkezelést kaptam, mellékhatások nélkül történt ez is.

(Folytatjuk)

Böjte Lídia