2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„A gyógyulás rajtunk múlik, mert a legjobban ránk van szükség hozzá”.

„Onkológusom, dr. Anca Negreanu biztatására írom ezeket a sorokat, aki szerint nem neki, nem a kezelésnek, hanem csakis magamnak köszönhetem, hogy másfél év után kigyógyultam a rákból. Természetesen enyhe túlzás, hogy kigyógyultam, mert még minden hónapban beadnak egy perfúziót, és háromhavonta komputertomográffal átvizsgálják az egész testemet. Nem is tartom magam „gyógyult rákos betegnek”, hiszen úgy érzem, hogy Damoklész kardja még mindig a fejem felett függ, és nem lehet tudni, hogy mikor jelenik meg valahol újabb daganat a szervezetemben, de azért valamivel nyugodtabb vagyok két negatív CT-vizsgálat után”. 

A fenti sorokat Böjte Lídia szászrégeni magyartanárnő szeptember 30-i számunkban megjelent történetéből idéztük, amelyet bevallása szerint azért írt meg, hogy bátorítsa hasonló helyzetben lévő sorstársait.

Az első részben beszámolt azokról a lelkiállapotokról, eseményekről – kemoterápia, mellműtét, sugárkezelés –, amelyek hatására úgy érezte, hogy jó úton halad a gyógyulás felé. A folytatás következik.


Fotó: Kinczel Réka



Az első megtorpanás

2020 szilveszterét bizakodó, jókedvű emberként köszöntöttem, úgy érezve, hogy a kezelés nehezén túl vagyok. Február közepén kezdtem feledékeny lenni, és mindent többször ismételtem. A következő CT-m nem tetszett a doktornőnek. Mikor MR agyi vizsgálatra küldött, akkor rájöttem, hogy agyáttétem van. Látszott rajta is a meglepetés okozta idegesség. A kezelések alatt először keseredtem el igazán, nyilvánosan sírtam, s úgy éreztem, hogy itt most feladom, mert ha a folyamatosan adott perfúziók ellenére is áttétem lett, akkor nincs értelme a további harcnak. De úgy látszik, hogy a lányomnak van igaza (hátha lesz is); azt mondta az elején, hogy „az ilyen erős székely fehérnépet még a rák sem tudja legyőzni”.

Szerencsém volt megint a családommal és dr. Madaras Sándor főorvossal, aki megbeszélte, hogy Bukarestben, abban a kórházban, ahol az egyetlen ilyen gép található, agysebész kollégája gammasugarak segítségével eltávolítja a zöldborsó nagyságú csomót az agyból. Elég jól átvészeltem a kis műtétet, és az utókezelés alatt sem volt semmilyen rosszullétem. Szervezetem megint bebizonyította, hogy erősebb, mint ahogy én mindig gondoltam.

Kételyek

Eddig kitartóan bíztam abban, hogy meggyógyulok. Ez a hitem most már megtört a viszonylag rövid időn belül kialakult áttét miatt. Szkeptikusabb lettem, már nem bíztam a kezelések hatásában (a doktornőben igen). Úgy gondoltam, hogy életfilozófiát kell változtatnom: ezután egyik CT-vizsgálattól a másikig fogok élni, s igyekszem kihasználni minden napot, órát, amikor nincsenek analízisek vagy perfúziók. Utána egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy meghalok, próbáltam megbarátkozni a gondolattal. Nem az elmúlás gondolata szomorított el, hanem a szenvedéstől való félelem, ami megelőzi. Lelki egyensúlyom már nem volt a régi, de ezt csak a férjem látta, a külvilág ebből nem sokat érzékelt. Sőt, mivel leadtam néhány kilót, s rövid hajam előnyömre vált, sokkal fiatalabbnak néztem ki, mint betegségem és a kezelések előtt. 

Elővettem a bakancslistám, s beiratkoztunk egy négynapos kirándulásra a Duna-deltába. Nagyon jól telt, így nem sokat gondoltam a három nap múlva esedékes CT-vizsgálatra. Embertelen idegességgel, szorongással jár az eredményre való várakozás. Mindig a menyemre bízom az eredmény megérdeklődését és közlését. Értelmes, ügyes, realista nő, tudom, hogy nem hazudna, de mivel ő is orvos, tudja, hogyan kell megfelelően közölni a beteggel a viszonylag rossz hírt is: a kommunikációjában benne van már a megoldás is. Így tett a legelején is, amikor a szövettani vizsgálat eredményeit közölte velem.

A CT és az agyi MR is negatív lett, vagyis nem mutatott sehol áttétet. A doktornővel együtt örvendtünk, és gondoltam, hogy használjam ki a nyarat, amennyire lehet, de már ekkor a következő vizsgálat járt az eszemben. A doktornő tovább folytatta a kezelést, már előjegyeztetett a következő ellenőrzésre. Egészségileg jól éreztem magam, leszámítva a kemoterápia mellékhatásait. A gyógyulásba vetett bizalmam nagyon keveset nőtt, félelmem a következő vizsgálattól árnyékként követett. A szeptemberi CT előtt elmentünk egy háromnapos kirándulásra Szilágy megyébe. Utána, amikor a doktornőtől küldőpapírt kértem, s megérdeklődtem, hogy vajon lesz-e áttétem, most láttam rajta először, hogy hiszi, hogy nincs, s ez részben megnyugtatott. 

A CT-vizsgálat után öt napot vártam az eredményre. Kegyetlen napok voltak, de menyem jó hírt közölt: nincs áttét sehol. Örömömben sírtam, s megcsillant egy halvány remény, hogy meggyógyulok. Ennek ellenére a kezelést folytatom tovább, de nem merek érdeklődni, hogy miért. Gondolom, a doktornő elejét akarja venni egy újabb áttétnek. Már nem félek olyan nagyon a következő ellenőrzéstől, egy kicsit bizakodóbb is lettem, s próbálok úgy élni, mint a betegségem előtt (már amennyire a járvány engedi). Színházba, kulturális rendezvényekre, kirándulni járok, s elkezdtem „szervezkedni”, tervezgetni. Tudatában vagyok, hogy semmi sem lesz úgy, mint régen, sok minden átértékelődött az életemben. Remélem, hogy az optimizmusom, a jókedvem megmarad. Elővettem a bakancslistám, és megnéztem a következő célpontot: Prága. Pont a decemberi CT előtt van. Hátha sikerül eljutnom, ha a járvány nem akadályozza meg!

Böjte Lídia

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató