Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Marosvásárhelyen és környékén nagyon sokan így ismerték, így szólították a fotós Mihu Constantint, aki pár éve szeretett felesége, Ilona asszony halála után lányaihoz, unokáihoz utazott az Óceánon túlra. Ott hunyt el januárban 85 esztendős korában. Kívánsága szerint hamvait hazahozták, hogy szülőföldjén, Erdélyben helyezzék örök nyugalomra. Szamosújváron temették élete párja mellé, akivel annyi szépet megéltek és annyi nehézséget átvészeltek közös sorsuk hosszú évtizedeiben. Ezeket az örömmel és gondokkal telt esztendőket, Costi bácsi rokonszenves egyéniségét, nagyra becsült emberségét, fotós pályáját, emlékezetes sportfotográfusi, művészfotós sikereit többen felelevenítették múlt szombaton a vásárhelyi múzeum várbeli kiállítótermében, ahol díjnyertes, népszerű képeiből rendeztek tárlatot. Többen beszéltek róla a bensőséges, megható emlékrendezvényen: Kanadába települt lányai, az avrigi (Nagyszeben melletti Felek, németül Freck) ifjúkort és Constantin Mihu utolsó ottani látogatását felelevenítő unokahúg, pályatársak, barátok, tisztelgő ismerősök. Magam is, aki lapokban, rádióban, kiállításnyitókon, jubileumi tárlatokon többször méltathattam fotós érdemeit, és jelen lehettem az életművét gazdagító fontos eseményeken, sok vele kapcsolatos kedves emléket őrzök. Az utolsó találkozásunkat próbálom most felidézni.
Egészségileg már hanyatlóban volt, bottal járt, eléggé nehezen. Felesége elvesztését lelkileg se tudta kiheverni. Mégis olykor felsántikált a szerkesztőségbe a 2. emeletre beszélgetni, talán erőt is meríteni ezekből a dialógusokból. De belső egyensúlyát már nem nyerte vissza, nem találta helyét a világban. Ezért is döntött úgy, hogy oda utazik, ahol két lánya és a többi szerettei vannak. Kért, hogy keressem fel otthonában, a Népújságnak is szeretne valami maradandót hagyni, kiválasztott emlékül pár fotót. Nem mondta, hogy végleg elmegy, de mindketten éreztük kimondatlanul is, hogy utoljára ülünk és beszélgetünk szemtől szemben. Sugárzott belőle a szeretet, az a mélységes humanizmus, ami képeit is áthatja. Amint a szombaton elmondottakból kiderült, Kanadában sem volt teljes a nyugodalma, pedig azok vették körül minden jóval, akiket a leginkább szeretett, ám mintha mind erősebben visszhangzott volna benne s szólította volna haza a szülőföld üzenete. De már itthon se volt maradása, a végleges távozás pillanata lelkileg felkészülten érte. Visszafogott, sokat sejtető mosolya, humorba ágyazott, derűs személye biztos még sokszor tűnik fel lelki szemeink előtt. Fotói pedig számos különleges mozzanatot idézhetnek fel a város, közösségünk közelebbi és némileg távolabbi múltjából. A Múzsa olvasói valószínűleg leginkább arra az összeállításra emlékezhetnek, amelyen Mihu Constantin a felejthetetlen színész, előadóművész, a túl korán elhunyt Illyés Kinga arcait örökítette meg. A fotós egyik legértékesebb erénye volt az igaz művészek, művészetek iránti hódolat, aminek úgy kívánt eleget tenni, hogy arcokat próbált kiemelni a feledésből, s áttestálni azokat az utánunk jövő nemzedékekre. Egyfajta kacérkodás volt ez az örökkévalósággal? Igen, bár nem hiszem, hogy ő ezt a szándékát ilyen emelkedett, nagy szavakkal fogalmazta volna meg. Tény, hogy ha majd évtizedekkel ezután valahol valaki találkozik a képeivel, gondolatban e beszédes fotók szerzője előtt is leemeli a kalapját. Mi most is megtehetjük.