Csak Dzsúri
2012-02-28 14:38:15
- Bölöni Domokos
Citizen of Transz-Pénszilvénia, így fejezte ki magát Dzsúri. Hiába bácsiztuk, mindig kijavított: „Csak Dzsúri!”, és kivillantotta egyetlen aranyfogát. Alig őszülő szép barna ember, kora meglehetős, de hisz épp azért jött, hogy utánajárjon a nyugdíjának.
Citizen of Transz-Pénszilvénia, így fejezte ki magát Dzsúri. Hiába bácsiztuk, mindig kijavított: „Csak Dzsúri!”, és kivillantotta egyetlen aranyfogát. Alig őszülő szép barna ember, kora meglehetős, de hisz épp azért jött, hogy utánajárjon a nyugdíjának.
A telefonban ismeretlen hang: bizonyos Dzsordzs Mádzsár keres. Aztán mintha ugyanaz a személy elváltoztatott hangon: – A nadzsbtrátsád vadzsiok, fíjamm – közli vidoran –, csak innen, Pénszilvéniából, ahol a te nadzs apád volt nekem első undok a test.
Valahogy megértettük, hogy szállást kér egy vagy két éjszakára. Míg rendeződik a nyugdíja.
Azt hittük, órák múlva talál ide. Két perc sem – hát szól a csengő. Zubbonyos, micisapkás öregúr, kezében jókora aktatáska. Múlt századi adószedők hurcolásztak ilyet.
Máris ott ült, vagyis trónolt a tisztaszoba és érdeklődésünk középpontjában „Csak Dzsúri”. Szerényen villogtatta egyetlen aranyfogát.
Sosem járt Marosvásárhelyen. Élesen korgott viszont a gyomra. Rettenetesen éhes. Nem csoda, húszórás vonatozás, étkezőkocsi zárva. Gyanús lehetett volna pedig, mégsem tűnt fel: zsíros papírba csomagolt faladékot kotor elő a hatalmas táska mélyéről, azt kívánná elmajkolni csendesen. – Ugyan már Gyuri bácsi, vagyis Dzsúri. Tessék csak visszapakolni. Ejnye már. Ne már, ne már. De biza már.
Nosza, uzsonnázzunk, poharazzunk, aztán hoppsza, látogassunk várost.
Kultúrpalota, templomok, Maros-part, Víkend. Késő estére érkeztünk haza, taxival, a Maros vendéglőből. A gavallér úriembert úgy kiszimatolja a jó pincér, mint farkaskutya a tüdőbajt. Tisztes borravalót adott, s a cechhet is, nem volt túl nagy, ő maga állta.
Másnap reggel elkísértem a nyugdíjosztályra, ott lepattintott. Nincs szükség tolmácsra, ugyanis az egyik alkalmazott, akivel előzetesen megállapodtak, hogy fogadja, jól beszél angolul.
Míg főtt az ebéd, feleségemmel azon töprengtünk, honnan a csodából keletkezett ez a hirtelen nagybácsink. Anyai nagyapám apja valóban egy pennsylvaniai rézbányában pusztult el, felgyülemlett adósságait törlesztendő hajózott át, de nem bírta tüdővel; az ottani lelkész küldte haza a motyóját, a temetési költségek kiegyenlítése után maradt pár dollárral. Ezen az ágon volna a rokonunk „Csak Dzsúri”? Miért nem hallottunk eddig róla?
Délutáni két órára érkezett, az ebédnél (tyúkleves, sült csirke, krumplipüré, cikakáposzta) elregélte szomorú sorsát. Tulajdonképpen elüldözték onnan. Kik? Hát azok. Zavaros történet; kiderült, ott is gonoszak ám a kámjúnisták. Ő maga pedig itt szeretné érvényesíteni ámérikai nyugdíját. És az a helyzet, hogy nem megy könnyen, velejéig korrupt ez az ország, mindenkit le kell kenyerezni, azazhogy
„dollározni”. Ő ahhoz szokott, hogy kártyáról fizet, ez a rohadt bank pedig nem fogadja el. Stb.
Nem kérte, mégis megkölcsönöztük „Csak Dzsúrit” két hónapi béremnek megfelelő lejjel.
Akkor már pakolódott is, vissza kell mennie négy órára, átadni a kenőpénzt, átvenni a bizonylatot, aztán ki az állomásra, ismét vonat, ismét utazás. Nehéz az elüldözött tengerentúliak sorsa.
Csak mikor elbattyogott súlyosnak tetsző, valójában pizsamájának és papucsának „otthont adó” öreg táskájával, miután sietve behúzta maga mögött az ajtót, s nagyot kattantva elindult vele a lift, ocsúdtunk fel, s kérdeztük, immár magunktól: hol lakik voltaképpen a sármos rokon.
A választ magával vitte. Sokáig hittük, bizonyára mindennapi szappanoperáink hatására, hogy egyszer majd jelentkezni fog a kapott kölcsön tízszeresével minimó. Vagy megcsörren a telefon, és egy óvatos hang megérdeklődi: járt-e ekkor és ekkor minálunk egy ilyen és ilyen, egyetlen aranyfogú nagybácsi? És bocsánatot kér, és találkát ad a Continentalban. A bárszéken előkelően hervadó hölgy, szipogva szárítja könnyeit, majd sűrű bocsánatkérések közepette egyenlíti ki a tartozást, közben elcsukló hangon orál historizál: az édesapját nagyon megkínozták az ötvenes évek pribékjei, akkor hibbant meg szegény. Mindenhonnan megszökik, legutóbb az öregotthonból tűnt el. Alkalmi szélhámoskodásból tartja fenn magát. S a többi.
Sajnos, a valóság majdnem mindig kiábrándító. És a rossz tapasztalat gonosszá teszi az embert. Nemrég úgy rúgtam ki egy középkorú atyafit, hogy a lift nem érte a földszintet. Az alagsorból üzent föl egyik szomszéddal: engedném vissza, az isten lovába, hiszen nem kéregető, hanem a feleségem falubélije, szegről-végről rokona; kocsival jött, és puliszkalisztet, sajtot, füstölt szalonnát, kolbászt, oldalast hozott, abból a fél disznóból, amit rég kifizettünk neki – még tavaly decemberben.
Gömböcöt is, na!
Ma is ég a képem a szégyentől.
