A csalódás
Segesi Nyalárd a szája szélét rágta. Középtermetű, köpcös férfi volt, ritka vöröses hajjal, hunyorgó szemmel sokdrioptriás szemüvege mögött. Arca kicsit patkányosan mozgott ide-oda, mintha folytonosan üldözné valaki.
Segesi Nyalárd a szája szélét rágta. Középtermetű, köpcös férfi volt, ritka vöröses hajjal, hunyorgó szemmel sokdrioptriás szemüvege mögött. Arca kicsit patkányosan mozgott ide-oda, mintha folytonosan üldözné valaki. Ahogy ott sétált a kihalt kórházi folyosón, úgy tűnt, mintha egész lénye csordultig telt volna aggodalommal. A kórterem nyitott ajtaja mögött a főnöke hörögte az utolsókat családja, felesége, lánya, veje körében. A magabiztos, nagy duhaj ember, aki mindig éhes volt az új kolléganőkre, olyan lett, mint egy jámbor kisborjú, s órák óta a felesége kezét fogta. Segesi Nyalárd éveken át a mindenese volt, áhítattal hallgatta főnöke szavait, igyekezett minden lehetetlen kívánságát teljesíteni, minden szemétséget végrehajtani, s az elhagyott hölgyek, akik csak egy éjszakára játszhatták el a matrac szerepét, egy csomag ajándékba kapott női tangával az ő vállán ontottak bánatkönnyeket. Nyalárdot ezenkívül mindenki röhögte a cégnél. A főnöke iránti feltétel nélküli lojalitása teremte számára a Szilárdból a munkatársak között bizalmasan emlegetett Nyalárd nevet. Még Jucika, a platinaszőke kapus is s…nyalónak nevezte, amit nem bánt, hisz a gyakran ismétlődő rosszullétekből már régen észrevette főnöke gyengülő egészségét. Abban reménykedett, hogy ha tovább romlik az állapota, mint leghűségesebb munkatársát, valószínűleg őt bízzák meg a cég vezetésével. Annyira szeretett volna főnök lenni, hogy mindent eltűrt és mindenre képes volt a nagy cél érdekében. Mert igazság szerint nem kedvelte a munkát. Nem is volt semmilyen biztos mestersége. Kereskedelmi iskolát járt, de nem volt képes soha leérettségizni. A műhelyt seperte, amikor a főnök meglátta benne a határtalan ambíciót, aminek csak előtere, háttere sajnos nem volt. Így került egyre fennebb, s minden létező tanfolyamot elvégezve végül is jó pénzért művezetői minősítést szerzett. Parancsolni szeretett, másokat utasítani, és csúnyán legorombítani azt, aki tévedett. Azért tett fel mindent egy lapra, s tűrte el főnöke gyalázatos dolgait, hogy egy nap a helyére lépjen. Ő, a sepregetőfiú, akit a jó szakik, a mesterek mindig lenéztek a fehérneművarroda minden műhelyében, még a csomagolóban is. Egy dolgot nagyon szeretett, de ennek a szenvedélyének csak titokban hódolt. A csipkés női nadrágokat tapogatta, és a leendő tulajdonosuk ülepét is beleképzelte, amivel több mint szerény nemi élete ki is merült. A valóságban ugyanis percek alatt kiszállt belőle a férfierő, vagy ha egy kicsit felhajtott a garatra, akkor órákig „kézimunkázott” eredmény nélkül. Naponta hódolt másik kedvenc időtöltésének is: az öltözőben feszerelt kamerákon át figyelte a női alkalmazottak mozgását, nehogy a termékből is magukkal vigyenek. Ötleteiről, amelyekben folyton bővelkedett, egy kockás füzetet vezetett, azzal a szándékkal, hogy majd, ha ő kerül a cég élére, akkor mindent megváltoztat, s a már semmit sem takaró női tangákon kívül, amelyekhez egyre kevesebb anyag kellett, a melltartók gyártását is bevezeti.
Annyira készült átvenni a céget, annyira biztos volt abban, hogy korban és a vezetési gyakoratot illetően csakis ő következhet, hogy a haláltusa idején egész belsőrésze megkocsonyásodott az izgalomtól. Lohadó vitorlákként estek össze vállai a fáradtságtól, amikor suttogva elhangzott a várva várt szó, hogy vége. Amit Segesi konkrétan csak hallani vélt, de a nagy sírás-jajgatás biztosan jelezte, hogy megtörtént az elkerülhetetlen. Csakhogy ő ott kint nem tudhatta, hogy a sokszorosan megcsalt feleség mitől zokog olyan keservesen.
Sebesi mindent elintézett, koporsót, temetőt, papot, koszorúkat, s a családnak csak a nagy gyász maradt. Tették is a dolgukat becsülettel. Pompás temetés volt, külsőségekben páratlan. A főnökről, aki arra volt büszke, hogy életében nem lépett be egy templomba sem, olyan megható beszédet mondott a pap, hogy a hölgyek, akik személyesen nem ismerték, csak udvariasságból vettek részt a temetésen, meg is könnyezték. A tor is a temetéshez méltó volt, a vendéglőben halat ettek, ami az elhunyt kedvenc ételének számított.
A mély gyászba borult feleség három nap múlva hívta meg Sebesit egy megbeszélésre. Hajnalban kelt, hajat mosott, hogy az a néhány szál többnek mutasson. Legszebb öltönyét vette fel, színes nyakkendőt kötött, s érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből. Élete nagy álmát látta valóra válni. Büszkén lépett be a főnök irodájába, amelybe ő vásárolta a bútort, s a két egymás mellé simuló kényelmes matracból álló kanapét is. Ez utóbbival mélyenszántó céljai voltak. Meglepődésére az ismert közjegyző mellett egy egérszürke öltönyös ismeretlen férfit látott, aki mondta ugyan a nevét, de izgalmában nem bírta megjegyezni. Titokban a kamerát is beállította, még az előző nap, hogy a várva várt nagy pillanatot, a kinevezését édesanyjának is bemutassa, akivel együtt lakott.
A gyászruhás özvegy szólalt meg először, s elmondta, hogy férje utolsó szavai szerint a cég tönkrement. A fehérneműt szétszórták ugyan az ország számtalan áruházába, de szinte sehol nem fizettek, s a hitelek már úgy megszaporodtak, hogy a szakértők szerint esetleg áruba lehetne bocsátani, de legjobb lenne bezárni a céget. Egyébként a családi házuk is rámegy, amely a gyermeküknek és unokáiknak is az otthona volt. Nehéz döntés, különösen azért, mert 22 személynek munkát, megélhetést adtunk, de nincs mit tenni – mondta az özvegy, aki a nagy bánat és gyász ellenére mintha örvendett volna annak, hogy pontot tehet a házaséletük utolsó éveit megkeserítő vállalkozásra.
– Segesi urat arra szeretném kérni, hogy amíg a csődeljárás tart, segédkezzen az ügyvéd úrnak, s az idő alatt új állást kereshet magának. Sebesi érezte, hogy ezt már nem lehet elviselni, az önként vállalt sokéves megaláztatás nem érhet ilyen csúfosan véget, s azt is jól tudta, hogy 53 évesen semmi esélye sincs, hogy állást találjon. Egy lavina indult el a belsejében, agyát elborította a vér, s mint egy tömött zsák hulladék, úgy dőlt el, fejét a heverő karfájába ütve.
A temetésére kevesen mentek el, a kollégák elsősorban azért haragudtak, hogy nem szólt nekik a cég anyagi helyzetéről. Azt nem tudhatták, hogy fogalma sem volt, a főnök olyan nagyszerűen fenntartotta a látszatot. A tíz személyből álló csoportnak a temetőből kijövet kapus Juci odabökte, nem kevés rosszindulattal a hangjában: szegény, úgy megszokta a s…nyalást, hogy a föld alá is követte a megboldogult főnököt. Amit nem cáfolt meg senki.
Bodó Laji
