Azt mondta egyszer nekem egy első látásra rokonszenvesnek tűnő tollforgató – akit azért titokban, a biztonság kedvéért másodszor is megnéztem magamnak a megállapítása után –, hogy bizonyára nehéz gyermekkorom volt, ezért mintegy kárpótlásként mosolyognak történeteimben szinte kivétel nélkül a főszereplők. Nem sokkal – a villámkövetkeztetés levonásával kezdődő – találkozásunk előtt indult ez a sorozat, így valószínűleg volt igazság az illető észrevételének második felében, hiszen a saját életszeleteivel engem, a – többé-kevésbé – ismeretlen kérdezőt megkínáló beszélgetőtársak arca, szeme a legtöbbször tényleg mosolygott az együtt töltött idő alatt. Még a sclerosis multiplextől mozgásképtelenné vált fiatal anya világtalan tekintetében is ott volt a derű fénye, ahogy az utcasarkon kuporgó koldus mozdulataiban is. Pedig igazán szép, kacagással teli gyermekkorom volt, az utamba sodródó sok őszinte, tiszta embert tehát nem kárpótlásként kaptam magam mellé egy-két órára. A mosolygósak között mindenesetre eddig Hajdu Csilla az egyik lekörözhetetlen. Csak úgy árad mindig felém a szemüvege mögül az önzetlen jóindulat és a feltétel nélküli öröm, miközben karjai már ki is tárultak az ölelésre. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit így üdvözöl ez a rövid barna hajú, kislányos nő, akinél elfogadóbb teremtéssel nem hiszem, hogy volt alkalmam megismerkedni.
A HIFA-Románia Egyesület rendezvényein gyakran üdvözöltük egymást, és régebbi „forgatagos” keringéseim alatt is rendszerint egymásba botlottunk. Idén nyáron a lakhelyemhez közel eső játszótéren láttam újra Csillát, egy kisfiúra vigyázott. Akkor határoztam el, hogy megkérdezem, lenne-e kedve mesélni nekem az életéről. Izgatottan bólogatott, csak az alkalmat kellett még megtalálnunk, a következő napon ugyanis táborba készült az egyesülettel. Telefonszámot cseréltünk, de végül mégis minden egyeztetés nélkül találkoztunk újra a fogyatékkal élők múlt szombati sportrendezvényén, a sportcsarnokban tartott Olympikus-kupán.
Éppen rajta volt a sor a célba dobásnál, megvártam, amíg a parányi labdákkal egymás után betalál a kapuba. Azután letelepedtünk a lelátó kissé távolabb eső székeire.
– 47 éves vagyok, a nővérem 49, ő Németországban lakik a családjával. Én a 74 éves édesanyámmal élek – sorolta Csilla egy szuszra.
– Milyen volt a gyermekkorod? – próbáltam távolabbi idődimenzióba terelni a beszélgetést.
– Vidám volt, sokat játszottunk, főzőcskéztünk. Akkoriban az Unirii (sz. m.: Egyesülés) negyedben laktunk, most már a Tudorban. A 8-as iskolába jártam, miután elvégeztem, dolgozni kezdtem. Egy vendéglőben én voltam a segítő kéz, mosogattam, sepregettem. Aztán került egy gyerek, akire vigyázni kellett, utána egy másik. Egyikük alig volt két és fél éves, és már fogta a kezem.
– Milyen feladataid voltak, vannak a gyermekekkel?
– Egy héten egyszer, amikor a szülők nem érnek rá, délben én veszem ki az iskolából a fiúcskát, hazaviszem, megmelegítem az ételét, megebédelünk, utána átöltöztetem, és kimegyünk a játszótérre. Rossz időben sem maradunk egész nap otthon, mert kell neki a levegő és a mozgás. Tanulni is szoktam vele. Másodikos a kisfiú, és nagyon okos. Amiben tudok, segítek neki. Az édesapja magyar, az anyukája román, én pedig magyarul tanítgatom. Már tudja, mit jelent, hogy „gyere ide”, „menj oda”.
Csilla otthonosan mozog a fogyatékkal élőket segítő Ügyes Kezek Alapítványnál, és a HIFA-Románia Egyesülethez is több mint két évtizede jár. Sok barátra tett itt szert, szereti az egyesületi életet, a különféle tevékenységeket, programokat, a lelki napokat, táborokat, bálokat, leginkább pedig azt, hogy itt van lehetősége másoknak segíteni, ha egyébbel nem, egy kedves szóval, mosollyal, de ha úgy adódik, bármi mással is, amire megkérik, és ami az erejéből telik.
– Nemrég szüreti bál volt a HIFA-nál, süteményversennyel egybekötve. Nemsokára pedig elkezdjük a karácsonyi díszek és egyéb kis ajándéktárgyak készítését. Mikulás előtt mindig ki szoktuk sorsolni, hogy ki kit lep meg az ajándékával. Hasonlót játszunk a nyári táborokban is, amikor a kihúzott név azt jelzi, hogy kinek ki lesz a „báránykája”, kire kell a tábor alatt titkos őrangyalként vigyázni.
Beszélgetésünk végén Csilla elárulta, hogy nagyon szeret táncolni, és szokott is járni szórakozóhelyekre a városban. Öt éve barátja is van.
– Még akkor ismerkedtünk meg, amikor a vendéglőben dolgoztam, oda járt kávézni. Ő amúgy gyári alkalmazott. Nagyon vigyáz rám, aggódik értem, amikor este jövök el a kisfiútól, akit felügyelek, mindig kér, hogy hívjam fel, hogy biztonságban hazaértem. Kölcsönösen segítjük egymást, ahogy tudjuk.
– Mi a legnagyobb kívánságod? – kérdem Csillát, mielőtt elköszönnék.
– Az, hogy édesanyámat mindig boldognak lássam – mondja tétovázás nélkül, és újra mosolyog.
