Csomagok a fényből
2025-10-30 15:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Egyszer egy évben bevásárlószatyraival hazatér. Hangos szuszogással kapaszkodik fel a negyedik emeletre, ahogy annyi esztendőn át minden délután vagy szürkületkor, a munkaidő lejártával. Most azonban nem parizert, sonkát, kenyeret hoz, és nem is kétliteres üdítőt. Csomagjai pehelykönnyűek, nem is miattuk szuszog olyan hangosan. Inkább csak azért, hogy biztosak lehessünk benne: valóban ő érkezik. Hogy felismerjük, ha esetleg itthon vagyunk.
Egyszer egy évben helyette végezzük el a szokásos feladatot, helyette világítunk a fénybogarakkal telerajzolt temetőkertben. Fiam ujjai közt egymás után ébrednek a gyertyák, úgy, ahogy kiskora óta minden évben. Keresztalakba igazítja őket anyai nagyszüleim nyughelyén. Földi létében egyikükkel sem találkozhatott, mégis úgy gondoskodik ilyenkor róluk, mint akit megannyi emlék és érzelem kötelez. Talán valami rejtélyes módon valóban megörökölte azokat tőlem, az anyatejjel szívta magába, vagy még korábban takarózott beléjük szívveréseink első találkozásakor.
A sírtól mindig valami meleg, élettel teli helyre visz az utunk, ahol enni, inni is lehet. Ez épp olyan fontos része ennek a napnak, mint az emlékezők ködös szigetén eltöltött fél óra. Mindenkiből mást hoz ki az a vidék. Vannak, akik megállás nélkül szorgoskodnak, újra meg újra leseprik a láthatatlan faleveleket, megöntözik a frissen hozott virágokat, aztán csak gyújtják a mécseseket egymás után, mozdulataik sűrűségétől várva a hiány eltörlését. Mások a csendet hívják segítségül, abban állják elszántan az elmúlt, most nagy erővel visszatérő idő ostromát. És vannak a beszélgetők, akik egymásba kapaszkodva, menekülve várják a tiszteletadó találkozás végét. Mi a fiammal általában csak a kapun kívül kezdünk beszélgetni, a sült gesztenye illatába burkolózott utcán, ami a gyorsétkezde fele vezet.
Sosem talál minket otthon ezen az estén, de ez nem lepi meg, és nem is töri le. Még megérkezése előtt tudja, hogy üres lesz a lakás, hiszen ilyenkor mindig világítani megyünk, úgy, ahogy utoljára öt évvel ezelőtt vele együtt. Csak leteszi a pehelykönnyű csomagokat az előszobában, aztán a konyhába siet. Bekapcsolja a rádiót, ami az eltávozása óta reccsenésnyi hangot sem adott ki magából, hiába cseréltünk benne elemet. Kicsit megpihen a kedvenc zeneszáma alatt, majd lassan szedelőzködik. Mire hazakerülünk, már messze jár. Csak azok a csomagok várakoznak türelmesen az ajtó mellett. Várják, hogy észrevegyük őket, de ez nem mindig olyan egyszerű. Derű van bennük a novemberi hétköznapokhoz, és a végtelenben már derengő ünnep megérkezésébe vetett bizalom. És egy ismerős illat. Pár szó van elrejtve benne: „Itthon voltam. Édesanyád”.
