Dalok, fények – orrvérzésig
Fogalmam sincs, hány óra lehetett vasárnap hajnalban, amikor végre – jelképesen – felkerült a korona az európai könnyűzene ideiglenes királynőjének, Loreennek a fejére.
Fogalmam sincs, hány óra lehetett vasárnap hajnalban, amikor végre – jelképesen – felkerült a korona az európai könnyűzene ideiglenes királynőjének, Loreennek a fejére, akiről túl könnyű lenne egyszerűen azt írni, hogy svéd, hiszen ezt az északi államot képviselte, de ő tulajdonképpen marokkói, mégpedig berber, legalábbis származását tekintve. Úgy jártam ezzel a szombat esti-vasárnap hajnali eurovíziós döntővel, mint amikor az örökké késlekedő marosvásárhelyi autóbuszokat várom: ha az ember már húsz percen át gyökeret ereszt a jég borította vagy nap olvasztotta főtéri aszfaltba, nehezen mond le arról, hogy bevárja a járművet. Úgyhogy végül a kora hajnal a képernyő előtt talált.
Az utóbbi években rengeteg kommentárt, fanyalgást halottunk az Eurovíziós Dalfesztivál színvonaláról, az eredmények kulissza mögött zajló befolyásolásáról. Kíváncsi vagyok: a fő huhogók most mit találnak majd ki annak magyarázására, hogy miért nem X vagy Z, miért éppen az egzotikus, 28 éves Lorina Zineb Noka Talhaoui nyerte az idei trófeát. Netán a berberek kedvében akartak járni az európai népek, nemzetek? Vagy Svédország kegyeit keresné ma a befolyásos pénzügyi világ? Kötve hiszem. Európa fő korifeusainak ma kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy Svédország kegyeibe férkőzzenek. Most az egyszer talán a könnyűzenei világ kénytelen lesz beismerni: bizony számít az, hogy a fesztiválra kiküldött előadóművész mennyire eredeti, utánozhatatlan, és hogy az általa előadott dal mennyire profi mű. A magyar Compact Disco nekem már a magyarországi döntő alkalmával jellegtelennek, érdektelennek tűnt. Nem is kaptak egyebet, csakis azt, amire mindenképpen számíthattak: a határon túli – erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarok szavazatait. Ezúttal a „finn rokonok” egy árva ponttal sem ajándékozták meg a magyar csapatot, mely csupán egy volt a sok közül, semmivel sem haladta meg az átlagszínvonalat.
„Az Eurovíziós Dalfesztivál nem bírja levetkezni a cuppogós vásári fílinget”, írja a magyarországi HVG hetilapban az a Lukács Andrea, aki általában színvonalasan kommentálja az ilyen és ehhez hasonló rendezvényeket. Valóban, az idei fesztivál sem lépte át a szokásos küszöböt. Mégis el kell ismernünk például azt, hogy Azerbajdzsán – szervező országként – fantasztikus teljesítményt nyújtott. A fanyalgók erre azt mondhatják: könnyű csillogni-villogni olyan körülmények között, hogy az ország altalajában ott lapul a kőolaj és a földgáz. Ezzel együtt és ezen túl el kell ismernünk a pazar látványt, amihez természetesen igencsak hozzájárult az állítólag német műszaki csapat. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a fesztivál idején emberjogi harcosok tüntettek, és ez nem jelent mást, mint hogy Azerbajdzsán még messze áll az autentikus demokráciától. A rendezvény legpompásabb hozadéka az volt, hogy a nagyvilág lélegzetelállító felvételeket láthatott egy olyan országról, amelyről a népesség zöme legfeljebb annyit tudott: valamikor a Szovjetunió része volt. A fesztivál fő nyertese – hosszú távon – kétségtelenül a főszponzor: a legjelentősebb azeri idegenforgalmi cég.
Máthé Éva
