(Digitális) pénzügyek
2023-10-23 15:00:00
- Kuszálik Péter
A fő téma előtt egy aktuális apróság a digitális haszontalanságokról. „Nyugtával dicsérd a napot” című, szeptember 19-én megjelent írásomban azt pedzegettem: teljesen fölösleges dolgokra költi a városháza az adólejeket, amikor ’digitalizálja’ a piactéri vámosok tevékenységét. Öt hét után beigazolódott a jóslatom (nem kellett Csejdiné tehetsége ahhoz, hogy előre lássam a fiaskót). Az információs képernyő állandóan ’lefagy’ (a számítógéppel dolgozók jól ismerik ezt a jelenséget), a hordozható pénztárgép pedig csak húsz fok fölött hajlandó dolgozni. Akiknek ezzel a két – modern, de fölösleges – kütyüvel van dolguk, gyakorta emlegetik a pejparipa digitális pimpőkéjét, meg azt, aki elfelejtette nagyapáink bölcs mondását: „nem érdemes háborgatni a működő dolgokat”. (Nota bene: decemberben lesz tíz esztendeje annak, hogy az ’egybanis asszony’ néven elhíresült hölgy – azaz Lakó Péterfi Tünde – modernizálni akarta a piaci szokásokat. Neki sem sikerült.)
Lépjünk egyet a mai témánk irányába.
Az ’ipari’ korszakomban jóval többet jöttem-mentem a városban, 60 (pláne 74!) esztendősen már nem olyan mozgékony az emberfia. Az akkori társasági életnek voltak íratlan szabályai, amiket az ’apák boltjában’ szóban adtak tovább az ifjabb nemzedéknek. Az egyik alapszabály szerint: 1. nem láttál sehol, 2. pénzről nem beszélünk, 3. a gyerek az apjára hasonlít. Ha ezeket megjegyezted és betartottad, akkor elkerülhettél néhány kellemetlen szituációt. Példának okáért, ha Lajoskával találkoztál a Madách utcában, aki épp a nagyságos asszony társaságában tartózkodott, és beszélgetni kezdtetek, akkor szigorúan tilos volt szóba hozni azt, hogy a gyárban prémiumot osztottak, vagy megkérdezni azt, hogy ki volt az a szőke, akivel a Ritz környékén láttad Lajoskát a múlt pénteken. Mindez a férfiszolidaritás tökönrúgásával lett volna egyenértékű (bocsánat, de magyarul ezt így mondják), és az asztaltársaságból való kiszavazással járt együtt.
A pénzre vonatkozó szabály a kapitalizmusban is közismert volt, mert ez a társadalmi rendszer piszkosul szemérmes tud lenni – ilyen ügyekben. Sch. barátom Köln mellett dolgozott egy híres elektronikai cégnél, ahol a ’hard’ részlegen dolgozott, az integrált áramkörök fejlesztésén. Nemigen foglalkozott ő a más bajával, de egyszer úgy adódott, hogy megtudta: a mellette lévő kollégája – ugyanazért a munkáért, amit ő is végzett – épp kétszer annyi fizetést kap. Nem azonnal, hanem pár héttel később – szigorúan négyszemközt – szóba hozta az ügyet a főnöknek. A séf erre fölajánlotta neki, hogy elengedi, ha el akar menni. „S te eljöttél?” – kérdeztem. – „Naná, most épp munkanélkülin vagyok.” Pontosan kiszámolta, hogy mekkora összeget fizetett be munkanélküli-segélyként az alkalmazása óta, és úgy gondolta: itt az alkalom, hogy a szakszervezet (vagy ki az áldás) ezt visszafizesse neki. Amikor lejárt a tizenegy hónapnyi pihenés, akkor bekopogott a konkurens céghez, ahol két kézzel kaptak utána.
Még annyit a barátomról, hogy a cégnél ő volt az egyetlen, aki készpénzben kérte a fizetését; ne utalgassák a banknak, majd ő eldönti, hogy hol tartja és mire költi. Szívták a fogukat, de megszervezték, hogy fizetéskor a pénzügyi osztály egyik alkalmazottja elsétáljon a bankba, kivegye Sch. fizetését és átadja neki, a ’fluturás’-sal együtt, amelyen tételesen felsorolják, hogy ’merre hány méter’. Ezt annak örömére meséltem el, mert nemrégiben beinvitáltak a ’saját’ bankfiókomba – ahol állandóan azt lesik, hogy milyen kedvezményekkel halmozzanak el –, s közölték, hogy (hála az inflációnak) nagy kamatemelések voltak, s a lekötött summát át kellene pakolni egy új letéti izébe. Köszi – mondtam –, fogjanak neki nyugodtan. Egy a baj, mondta az igen türelmes kisasszony: okostelefonon kellene kérjem ezt a banktól. Most itt vagyok természetes nagyságban – 3D-ben, ha úgy jobban érti –, s alá is tudnám írni a papírokat, válaszoltam. Ráadásul nincs okostelefonom, mert én az eszemet nem a kütyüben, hanem a fejemben tartom. Jaj, azt nem lehet, muszáj a smartmobil. Abban egyeztünk meg, hogy megszüntetik a lekötést, a summát átpakolják a folyószámlámra, s én azt lassan felélem. Mivel túlzott igényekkel álltak elő, elvesztették az egyik bájos és okos ügyfelüket.
A Lánchíd környékén – megszegve a ’pénzről nem beszélünk’ tiltást – kihirdették, hogy (havi nettó) 250 ezer forint az az összeg, amiből éppen csak ki lehet jönni, 400 a közepes jólét, s 600 fölött már vesepecsenye is dukál, egri leánykával. Megnéztem a Népújság 2. oldalán a napi kurzust: 100 forint = 1,2834 lej; a 250 ezer (bészorozva és elosztva) épp 3208 lej és 50 bani. Az én nyugdíjam ennél jóval kevesebb, de nem panaszkodom. Nem centizem a garast, csak megnézem, hogy mire adom ki. A múlt héten 70 lej volt egy kiló pácolt vaddisznócomb, a kicsontolt csirkecomb 35 lej, viszont a csiperkegomba csak 11 lej, a lila káposzta pedig 2 lej. Tovább lapoztam a reklámfüzetben: 12%-os kedvezménnyel – nem csalás, nem ámítás – 7 lejért adták a disznóhúsból készült parizer kilóját. Nem sok, de az ilyen olcsóságtól eltiltott az orvosom. A krumpli kilója a piacon 3 lej körül van, tojást 1 lejért is lehet kapni; a rakott krumpli legdrágább hozzávalója a tejföl. Tizenkét lejből kijön egy háromszemélyes adag. Sok? Nem.
Az én olcsó konyhámnak és kicsi rezsimnek van egy titka: nem cigarettázom, nem iszom szeszes italt és nincs autóm, ez kb. 1500 lej pluszkiadás lenne egy hónapban; ha ezt hozzáadom a nyugdíjamhoz, akkor szépecske összeg kerekedik ki. Nincs levédve az ötlet a szabadalmi hivatalnál, bárki utánozhatja.
