Dinamózene a feszültségben (1.)
2021-12-01 14:49:03
- Szilágyi Mihály
1835. március 17-én versenyvizsga tartatott a pesti egyetem fizika tanszékén. A teremben ült a Bécsből kirendelt bizottság és a két versenyző delikvens. Érezhető volt, hogyan harcol a tudomány az emberi képességekkel. Az egyik konkurensnek hirtelen sürgős kinti megkönnyebbülésre kellett sietnie, ami nem volt ajánlott az akkori kor versenyvizsgáin. De hát a természetnek ki parancsolhat? Miután kisimult arccal visszalépett a terembe, tovább sercegtek a tollak a papírokon. Aztán egyszer a feszült csendben halk sustorgás tette még nyugtalanítóbbá a légkört. Erre egy bizonyos Verner nevű felügyelő professzor felderítő sétára indult a tudomány csataterén. És legnagyobb megrökönyödésére mit látott? A Mikussay nevű professzorjelölt „visszajővén, az odakint rendbe szedett papirosainak hasznát venni kezdette”. Verner lecsapott, és egyet-kettőt elkapott a munícióból. A többit Mikussay villámgyorsan összegyömöszölve a nadrágjába rejtette.
Verner lármázni kezdett a szabálytalanság ellen.
– Én, mint felesküdött tanú, ilyen manipulációt nem nézhetek el!
– Mit akar a tekintetes úr? Adja vissza írásomat! – dühöngött Mikussay.
– Maga adja át, ami a nadrágjában van!
– Non me turbet! (Ne zavarjon!) – kezdte emlegetni a jogait a rajtakapott csaló.
– Ha ártatlan, ne féljen, adja át nekem, mert jelentést kell tennem! – szorongatta Verner a hurkot Mikussay becsületén.
– Majd tisztességes embernek odaadom!
– Tehát én nem vagyok tisztességes ember?! – csattant fel sértődötten Verner felügyelő.
– Rabló – elrabolta írásaimat – szememet a papírról, kezemet a tollról.
Verner úr méltóságteljesen hátat fordított a tetten ért bűn dühétől toporzékoló fiatalembernek, és bölcs némasággal várta a folytatást. „Egy idő vártatva ismét megszólamlott a Mikussay, s mondá már egy kevéssé magába térve:
– A tekintetes úr mégis csak a tanárom volt, miért bánik így velem?
– Tehát amiért a tanítványom volt, azt a jogot követeli magának, hogy azzal vádoljon, nem vagyok tisztességes ember!? – csodálkozott Verner az egyre fokozódó szemtelenség hallatán.”
A végeredmény mégiscsak az lett, hogy „Verner unszolására átadá az elrejtett papirosok közül, mint vélni lehet, csak az egyiket, mert minek előtte a nadrágbul kihúzta, köztük válogatni látszott etc. etc.” – olvasható a másik vizsgázó szemtanú élménybeszámolójából.
„Íme, Jancsikám, ezekbül láthatni, mennyire szemesebbek, vagy inkább szemtelenebbek mások nálunknál. Adja Isten, hogy igaz úton legtovább érhessünk!” – zárta levelét Jedlik Ányos tudós-szerzetes.
Ezen incidens után a vizsgáztató bizottság Jedlik Ányost találta szakmailag és erkölcsileg is megfelelőbbnek a professzori állásra, annak ellenére, hogy a vetélytárs nagy támogatásnak örvendett.
A pórul járt ellenfél méltán tarthatott Jedliktől mint szakmai vetélytárstól. Bizonyára hallotta hírét a sikeres és találékony papnak, aki nagyon fogékony volt minden újdonságra. Talán még zongorázni is hallhatta ezt a különleges szerzetest. Érezte, hogy ez a bukás nem más, mint hogy Jedlik Ányos neve végképp bekerül a magyar és talán a világ tudományának történelmébe, az övét pedig csak némi jegyzőkönyv őrzi majd.
Különleges név az Ányos. Már a jelentése sem lehetett biztató jel a konkurens vizsgázó számára, mert a görög Annianos, latinosan Anianus bántót, zsarnokit jelent. Már csak az a kérdés, hogyan lehet ilyen neve egy magyar embernek?
Jedlik Ányos 1800. január 11-én született a Komáromhoz közeli Szimőn. Két nap múlva keresztelték, és az István nevet kapta.
Jedlik István földművelő-gazdálkodó család sarja volt. Szülei ügyes gazdák lehettek, mert a negyedtelkes jobbágyi sorból kitartó munkával módos gazdákká lettek. A családi tekintélyt jelezte, hogy a templomban külön padjuk volt, a falu határában pedig több dűlő is emléküket őrzi.
Jedlik éles elméjű gyerek lehetett, mert a szülei tanulni küldték. Írni-olvasni a falusi iskolában is megtanult, de az igazi előrelépést a gimnázium jelentette. 1814-ben Pozsonyba vitték. Megkezdte ugyan a tanévet, de pár hónap múlva abba is kellett hagynia. Egy rekedtséggel és vaksággal járó kór – valószínűleg agyhártyagyulladás – ágyba döntötte. Egyévnyi ápolás és lábadozás után erősödött fel annyira, hogy folytatni tudta az elkezdett iskolát.
1817-ben a fiatal Jedlik úgy döntött, hogy belép noviciátusnak (újoncnak) a pannonhalmi bencés rendbe. Akkoriban még úgy volt szokás, hogy a fiatalokat a poggyászukkal felpakolták egy szekérre, és útnak indultak. Jedlik nem egyedül utazott, hanem Czuczor Gergellyel együtt. Mindketten ugyanoda igyekeztek. Reggelre érkeztek meg az apát úr elé. A főapát és még más rendtagok elbeszélgettek a fiatalokkal. Többek között azt is megkérdezték tőlük, hogy elmondták-e a reggeli imájukat. Czuczor nemmel válaszolt, és arra hivatkozott, hogy egész éjjel utazott, és nem aludt. Erre az apát kiküldte a kapu előtti kereszthez imádkozni.
A novíciusok 1817. október 25-én ölthették magukra az egyenruhát. Ilyenkor rendi nevet is kaptak, ami azt jelentette, hogy ettől a pillanattól új életet kezdenek. Ekkor lett Jedlik Istvánból Ányos. Szent Ányos (Anianus) 451-ben imádsággal és tanácsokkal segítette az Attila hun vezér seregei ellen harcoló Aetius seregét. És mivel Attila visszavonult, Anianust babonás tisztelet vette körül.
Az első rendi év után egyre bizonyosabbá vált, hogy Jedlik Ányos rendkívül tehetséges, ezért elöljárói, tanárai a tudományos élet felé irányították. Czinár Mór nevű tanára hatására beleszeretett a fizikába. Czinár mondását egy életre megjegyezte: „Nem az a valódi tudomány, amit jól megtanultok, hanem az, amit jól meggondoltok.”
