Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Május 3-án, pénteken 19 órakor mutatják be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében Kovásznai György Csontváry című darabját. Az előadásban a címszerepet Dukász Péter Bánffy Miklós-díjas művész játssza. Vele beszélgettünk az előadás egyik próbája előtt.
– Marosvásárhelyen a Dukász név – legalábbis az idősebb generáció számára – egy másik jeles színpadi alkotóművészhez kötődik... Mit jelent ez Önnek?
– Ez bizony csupa kellemes emléket jelent nekem, ugyanis Édesanyámról, Dukász Anna érdemes művészről van szó, aki 1963-ban szerződött ide Nagyváradról, ahol én is születtem. Tompa Miklós hívta meg az egykori Székely Színház, akkor már Marosvásárhelyi Állami Színház társulatához, így lett ő a város ünnepelt színésznője. Én is követtem édesanyámat, és így kerültem akkor kapcsolatba Marosvásárhellyel. Nyolc évet jártam a Bolyai Farkas líceumba, s az az időszak azóta is csak kellemes emlékekkel tölt el. Majd az élet úgy alakult, hogy egy rövid időre átkerültem Sepsiszentgyörgyre, ott érettségiztem, ezt követően pedig sikeresen felvételiztem az – akkor még – Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának nevezett egyetemre, ahol Kovács György utolsó évfolyamán voltam „szorgalmas diák”. Újabb négy évem volt Marosvásárhelyen, tehát életem meghatározó tizenkét évét töltöttem ebben a városban.
– Ha már szóba került a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, akkor meg kell említenünk, hogy azoknak, akik a 70-es években jártak színházba, olyan előadások emlékezetesek, amelyekben a „későbbi” Dukász, azaz Péter játszott. Az Ön számára melyek voltak a legfontosabbak?
– Nyilván a vizsgaelőadások, de nem csak. Főként a Ligurio szerepe volt nagyon kedves Machiavelli Mandragórájában. Ezt még Kovács György kezdte rendezni, de Tompa Miklós fejezte be, mert időközben a mesterünk elhunyt. Ez volt az államvizsga-dolgozatom tárgya is. De szerencsém volt statisztálni első-másodéves koromban a felsőbb évfolyamok előadásaiban is. Nagyon szerettem játszani az Egy fő az egy főben, Kovács Levente rendezésében, szerettem a háromkirályok egyike lenni – Parászka Miklós és Fülöp Zoltán mellett – az Egy szerelem három éjszakájában, melyet Lohinszky Loránd érdemes művész rendezett. Kincses Elemérrel két ízben is szerencsém volt vizsgaelőadásban dolgozni. Az egyik különösen emlékezetes volt – azt hiszem, az ő pályafutásában is –, a híres Vérnász első színrevitele, amikor negyedévesek voltunk. Harag Györggyel is volt alkalmam dolgozni a főiskolán, sajnos többet soha.
– Ezek valóban felejthetetlen előadások és alakítások voltak. Ám ezt követően jött az 1978-as diplomázás, utána meg Temesvár. Egyenes út vezetett oda?
– Egyenes út vezetett Temesvárra, de kacskaringós volt az a mód, ahogy odakerültem. Én nem szándékoztam a Bánságba menni, akkor már a feleségem Sepsiszentgyörgyön színésznő volt, megszületett Hanga nevű lányunk is, tehát minden akkori
„prioritásom” Szentgyörgyre szólt, de bizonyos politikai okok miatt akkor nem kerülhettem oda, de máshova sem! Csak egy helyre mehettem, az pedig Temesvár volt.
– Ám úgy is mondhatnók, hogy végül ebből a kényszerpályából egy színészi diadalút alakult ki…
– Úgy is lehet mondani, hogy a sors így akarta, lehet, hogy életem legszerencsésebb fordulata volt. Harmincöt éve vagyok a temesvári társulat hűséges tagja, amely társulattól, és amelynek igazgatóitól – mert már vagy ötöt-hatot végigéltem – csak a legjobbakat kaptam, sőt, azt hiszem, hogy még tehetségemen felül is kaptam szerepeket, tehát a jelenleg temesvári Csiky Gergely Színháznak nevezett intézményben szerencsésen bontakozott ki a pályám.
– Azokra az évtizedekre visszatekintve, melyeket tartja kiemelkedő momentumoknak – akár rendezőkhöz, akár kollégákhoz, akár eseményekhez kötődően – a karrierjében?
– Temesváron egy olyan erős társulatba csöppentem, ahol olyan egyéniségek voltak, mint Fábián Ferenc, Sinka Károly direktor úr, Makra Lajos mint színészegyéniség, és még sorolhatnám... Nagyon sokat lehetett tanulni, ha az ember akart és odafigyelt. Én pedig akartam tanulni, és odafigyeltem. És jöttek a jobbnál jobb főszerepek, egyik a másik után… A legkedvesebbeket felsorolni sem tudom, de megpróbálok néhányat említeni minden műfajból. Emlékezetes a karrieremben a Liliomfi, de legalább annyira kedves az Ármány és szerelemből az Őrnagy, és ha már Őrnagy, akkor ugrunk vagy húsz évet a pályámon, és ott van a Tóték, aztán A revizor címszerepe, a Lear király címszerepe, Petki Pál az Iglói diákokban, címszerep a Charley nénjében. Nagyon kedves alakításom volt például a Színész az Éjjeli menedékhelyben. Lehetőségem adódott rendezni is. Az egyik, szívemhez nagyon közel álló munkám Edgar Allan Poe Az áruló szív című írása, melynek a színpadi dramatizálását és rendezését is én végeztem. Rendeztem Heltay Jenő két egyfelvonásosát – A menazsériát egybekapcsoltam az Úri joggal, így lett egy egész estét betöltő előadás. Nagy Istvánnal, az akkor Temesváron játszó kollégámmal együtt rendeztük a Tűnő korok, kórtünetek című tematikus kabarét. Segédrendező voltam Mrożek Tangójában Laurian Oniga mellett, de színészként is szerencsém volt jelentős rendezőkhöz továbbra is. Alexandre Colpaccival dolgozhattam az Admirálisban, nem volt nagy szerepem, de egy kitűnő előadásban vehettem részt. Dolgozhattam Kövesdy Istvánnal a Dundo Marojéban, az Ibusárban, vagy az újvidéki László Sándorral a Prahban. Ezzel a kétszemélyes darabbal – melyben partnernőm a volt feleségem, gyermekeim anyja: Szász Enikő színművésznő – eljutottunk fesztiválok és vendégjátékok alkalmával Aradra, Brassóba, Debrecenbe, Sepsiszentgyörgyre, Székelyudvarhelyre, Újvidékre, Budapestre, de még Bécsbe is, és több díjat is elnyertünk. És amikor nem alakult szerencsésen a pályám odahaza, mindig adódott valami máshol. Vendégszerepeltem „egy emelettel lennebb” a Temesvári Nemzeti Színházban, ahol egyszer főszerepet is bíztak rám, mert elég jól bírom a román nyelvet. Vendégként szerepeltem Aradon és Kézdivásárhelyen. Egy évvel ezelőtt egy, a pályámon mindenképpen emlékezetes szerepet kaptam az Újvidéki Színházban: Ingmar Bergman Fanni és Alexander című darabjában a címszerepet játszom, az előadás most is műsoron van.
– S mindezek mellett sikerült kipróbálnia magát a film világában is.
– Igen, volt egy olasz–román koprodukció, a La soluzione migliore, amelyben statisztaként kezdtem, de aztán a rendezőnek nagyon megtetszettem, és írt nekem a filmbe egy kis szerepet. Olaszul meg románul kellett játszani. S rögtön utána jött Elek Judit filmje, a Visszatérés, ami egy román–magyar koprodukció volt, bár úgy tudom, Romániában még nem mutatták be.
– Ezek szerint Temesvár a nagy lehetőségek helyszínének bizonyult Dukász Péter számára. Amit viszont Ön nyújtott a városnak, azt a Pro Cultura Timisiensis díjjal jutalmazták.
– Hát igen, ezzel a művelődési élet, a művészet terén elért eredményekért jutalmaznak meg arra érdemes temesvári személyiségeket. De fontos számomra a tavaly kapott Bánffy Miklós-díj is, melyet egy életpálya elismeréséül ítélnek oda az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt.
– És ennek az életpályának egy újabb állomása újra Marosvásárhely. Egy újabb címszerep, ráadásul egy nem akármilyen személyiség megtestesítőjeként. Mi jelent ebben a szerepformálásban Dukász Péternek kihívást?
– Hát a marosvásárhelyi jelenlét mindenképpen az. Én már számtalanszor megfordultam ezen a színpadon, a Kultúrpalotában is, a Stúdióban is, de mint az „anyaszínházamnak” a tagja. Vendégművészként még nem szerepeltem itt, és bevallom őszintén, hogy bizony jókora drukkal érkeztem ide. Ez egy olyan társulat, amelyben játszani nagy feladat, még egy kisebb szerepet is. Hát még egy címszerepet, hát még egy ősbemutatóban, hát még egy olyan ismeretlen szerző darabjában, mint amilyen Kovásznay György, hát még egy akkora egyéniséget alakítani, mint Csontváry Kosztka Tivadar, aki egyesek szerint talán minden idők legkülönlegesebb magyar festője.
– Hova vezethető vissza a szereppel való találkozása? Meglepetés volt, hogy Kövesdy István felkérte rá?
– Tulajdonképpen igen. Mi a magánéletben jó viszonyban vagyunk, de nem hiszem, hogy ezért ő szerepet osztana. De az élet produkál néha furcsa dolgokat. Pár éve a POSZT-on – tudvalevőleg Pécsett – ő ott volt mint a vásárhelyi társulat művészeti vezetője, én mint temesvári színész, és együtt mentünk el a Csontváry Múzeumba, ott látható együtt a legtöbb Csontváry-mű Magyarországon. Tudtommal akkor még ő sem gondolt arra, hogy valaha majd Csontváryról fog darabot rendezni. Nekem sem volt sejtelmem, hogy létezik egy róla szóló darab, csak csodálója voltam zseniális munkásságának. Ezért még a szokásosnál is nehezebb a szerepet megformálni, hiszen hús-vér figurát kell csinálni egy ikonból, egy bálványból.
– Mennyiben segítik a címszereplőt a színésztársak?
– Örvendek ennek a kérdésnek. Ez egy olyan darab, amelyben a főhősön kívül kevés szerep van igazából megírva, bár mindegyik fontos. És ez a csapat, úgy látom, hogy első pillanattól professzionalizmussal állt hozzá ehhez a nem túl hálásnak mutatkozó feladathoz. Úgy érzem, hogy engem elfogadtak, lenyűgöző, hogy milyen jó kollégák tudnak lenni. Ezt most nem azért mondom, mert tudom, hogy a nyilvánosságnak beszélek. Meg is tudnám finoman kerülni a kérdést, de ismétlem: örülök neki, mert nagyon jól érzem magam itt immár öt hete, és ezt nem köszönhetem a szép időnek, a Marosvásárhelyhez fűződő szebbnél szebb emlékeimnek, semmi és senki másnak, csak a vásárhelyi Tompa Miklós Társulatnak!
– Vastapsos sikert kívánok a társulatnak és a címszereplőnek egyaránt!
Lejegyezte: Kiss Éva Evelyn