Egy éve hunyt el Klosz Péter

Vannak olyan dolgok, amelyeket nehéz felfogni

Klosz Péterrel először 2011 nyarán találkoztam, amikor egy osztálytársam ajánlására elmentem egy edzésre. Akkor még nem tudtam, nem tudhattam, hogy ez a találkozás egy életen keresztül el fog kísérni. Már az első alkalomkor kiderült, hogy Péter nemcsak edző, hanem barát, társ, mentor, és ha kell, pótapa is. Az első benyomásom nem is lehetett volna jobb, és később sem csalódtam benne, egyszerűen nem lehetett csalódni benne, óriási, tiszta szívű és a végletekig becsületes ember volt. Olyan, aki mindenét odaadta, és ezt szívből tette. Nem kellett kérni, kérés nélkül is mindent megtett. Nem volt olyan ember, aki rosszat mondott volna róla, mert nem lehetett. Nem túlzás azt állítani, hogy Pétert mindenki szerette és tisztelte. Volt is amiért.

Visszaemlékszem az első sítáborra. Egyáltalán nem tudtam sízni, még síléc sem volt a lábamon azelőtt. Maroshévízen, a sítáborban, a pálya tetején Péter csak annyit mondott viccesen, hogy próbáljak meg nem elütni senkit. Összejött, bár inkább a hátamon csúsztam lefelé, mint a léceken, de nem adtam fel. Ezt Péternek köszönhetem, nem hagyta, hogy feladjam, ott állt mellettem, és minden esés után együtt nevettünk. Velem együtt nevetett, nem rajtam. Ez pedig nagy különbség. Segített felállni és elindulni, ezt legalább százszor eljátszottuk, végig ott volt mellettem. Egyszer, egy rosszul sikerült kanyarodás során elütöttem az unokaöccsét, Endrét, aki szintén azon fáradozott, hogy ne a hátamon, hanem a léceken csússzak. Ebből sem lett harag, közösen elnevettük. Bár soha nem lettem profi síző, a tábor végére esés nélkül le tudtam ereszkedni a nagy pályán. Ezt Péternek és Endrének köszönhetem. Egyikük sem volt szakképesített síoktató, de meggyőződéssel állítom, hogy sokan elbújhatnak mellettük, mások biztos lemondtak volna rólam, de ők nem tették.

Péter nemcsak a sportra nevelt, hanem az életre is. Gyermekkoromban nem szerettem sehova menni a szüleim nélkül. Többnapos osztálykirándulásokon is alig vártam, hogy hazaérjek. Azonban amikor Péterrel mentünk valahova, alig vártam az indulást, számoltam a napokat, és a táborok is egy szempillantás alatt lejártak. Nemcsak sport volt a táborokban, hanem nagy beszélgetések, viccelődések, csínytevések és őszinte örömök is. Az egyik sítáborban befogkrémeztük Pétert, aki úgy állt bosszút, hogy másnap a pálya alján csokis kiflivel dobált meg minket. Ez volt számára a szó szerinti édes bosszú. Ez is megmutatja, hogy milyen ember volt, nem költött fel minket hajnalban, és tett oda edzeni a hidegben, inkább csokis kiflivel dobált meg. Mindenki szeretett vele menni. Az egyik táborban leestem, és megfájdult a kezem, meg is dagadt. Maroshévízen voltunk, a szüleim eljöttek utánam, de úgy mentem haza, hogy ha nincs semmi baja a kezemnek, még aznap visszavisznek. Sajnos volt. De egy napra még törött kézzel is visszamentem a táborba.

Visszaemlékszem a 2012-es Aquamaratonra a ma már nem létező ballonban. Péter a 24 órás verseny alatt egy percet sem pihent, vagy minket figyelt úszás közben, vagy ő maga úszott. De nem hagyott minket felügyelet nélkül. Egy másik úszáshoz kapcsolódó történet: kitaláltuk, hogy reggel 6-kor elmegyünk úszni. Ő és én, más jelentkező nem volt. Hazamentem, és közöltem, hogy másnap 5-kor költsenek fel, mert reggel megyek Péterrel úszni. Először azt hitték, viccelek, de rájöttek, hogy nem. Nagyon hideg tél volt, édesapám meg is jegyezte, hogy szerinte másnap reggel egy hóembert fognak találni az uszoda előtt – Péterre gondolt. Nem lett igaza. Bár nagyon álmosan, de elmentem reggel úszni Péterrel.

Neki köszönhetem, hogy befejeztem az első triatlonomat. Sem én, sem a szüleim nem hitték, hogy valaha képesek leszek eljutni a célba, de nem adtam fel, ezt is Péternek köszönhetem. 

Köszönöm, Péter, hogy ott voltál mellettem, mellettünk, köszönöm, hogy edző, mentor, pótapa és barát voltál, köszönöm, hogy megtanítottál arra, hogy nem szabad feladni, köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen, amikor egy ember tiszta szívvel cselekszik, köszönöm a beszélgetéseket, a rengeteg közös élményt, a versenyeket, a táborokat, a jutalompólót, amit mindig büszkén viseltem és teszem ezután is. Köszönök mindent, Pétert! Sokat köszönhet neked a romániai triatlon és egy seregnyi mára felnőtt gyermek, akik mellett ott voltál, akik bármikor felhívhattak, akiknek kijelölted az útját mint a legjobb pályajelölő. 

Hihetetlen, hogy már eltelt egy év. Elmentél, elszaladtál tőlünk, egy szebb és jobb helyen vagy, csak kár, hogy ilyen hamar, ilyen gyorsan. Péter, soha nem felejtünk el! Az emléked őrizzük, és vigyázunk az örökségedre. Soha nem érhetünk a nyomodba, de mindent megteszünk, hogy továbbra is mosolyogva nézz le ránk onnan fentről. Engedd meg nekem, hogy most a Kvab zenekar Emlékeső című zeneszámával zárjam ezeket a sorokat: „Emlékfelhők borítják be az eget, összeérnek s megöntözik a földet. Emlékeső hullik lassan a földre…” Pont úgy esnek az esőcseppek a földre, ahogyan most a mi könnyeink. Isten nyugtasson! Soha nem felejtünk el!

*

Klosz Péterről a Marosvásárhelyi Rádió Összhang című műsorában is megemlékezik Klosz Viktor, Szász Attila, Vadadi Tekla Anna, Paul Groves és Nagy-Bodó Szilárd november 18-án 18 órától.