Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

(VIII. rész)

Lukácsi István (Pisti) történetét nem hagyhatom ki. A háború éveiben járta ki iskoláit, műegyetemre felvételizett sikeresen, de a katonai szolgálat elhalasztására nem kapott engedélyt. Sok más sorstársával egyetemben, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc főcserkész utasítására, a tanulmányait nem folytathatta. Egy világ omlott össze benne, így került világosítóként a színházhoz. Édesapja egyébként Marosvásárhely-szerte szigorúságáról és nehéz tenyeréről ismert fizikatanár volt, aki szintén nehezen dolgozta fel azt, hogy fia végül nem végzett egyetemet. Pisti viszont nagyon jól érezte magát a színházban, évekkel később feleségül vette Lőrinci Ica színművésznőt, súgóként is szolgálta a színházat, nyugdíjazásáig.

Maga a „világosítócsapat” különben is nagyszerű szakemberekből állott. Füzesi Bandi bácsi volt a főnök, aki vigyázott minden égőre, kapcsolóra, kábelre, s akinek állandóan ügyelnie kellett arra is, hogy a vicces helyzeteket kreáló Bokor Sanyi bácsi nehogy olyat tegyen, amit nem lehet majd helyrehozni. Bokor Sanyi bácsinál nem a szakmai hiányosság volt a kockázati tényező, hanem az, hogy elég gyakran meg akart győződni arról, van-e feneke a legkülönbözőbb méretű poharaknak. Semmi vész azonban, minden esetleges hibát időben ki tudtak javítani, és miattuk soha nem borult sötétségbe előadás. Ezt a „dicsőséget” meghagyták a Ceauşescu-korszaknak, amikor némely előadást gyertyaláng fénye mellett élvezhettünk. De az már nem a Kultúrpalotában történt meg.

Egyébként is: ki merte volna megzavarni bármivel az előadások pontosan meghatározott rendjét olyan ügyelő vigyázó szemei előtt, amilyen Kellán Sanyi bácsi volt?

Ha létezik minden szerkesztőségben egy úgynevezett „tisztafej”, akkor a Székely Színházban nyugodtan nevezhetjük a kiváló ügyelőt az örökös szolgálatban levő józan észnek. Aki mindig tudta, ki és milyen meglepetéseket okozhat, amellyel esetleg veszélyeztetheti a megállapított rendet, az előadás sikerét. És aki mindig készen volt a legváratlanabb helyzeteket is megoldani. Bizony előfordult, hogy némely, túlságosan lelkes színész kijózanításában is aktív szerepet kellett vállalnia, vagy idejében riasztotta a vezetőséget azért, hogy megfelelő „beugróról” gondoskodjanak, ha már az addig használt módszerek csődöt mondtak. Volt is néha olyan sikeres beugrás különböző szerepekbe, hogy az eredeti szereplő, nem feltétlenül büntető szándékkal, ki is maradt a továbbiakban, ugyanis a helyettes alakítása felülmúlta az addigi szereplő teljesítményét. Csak azért nem említek neveket, mert egyrészt senkit nem szeretnék megbántani, másrészt teljesen természetes, hogy a szereposztás nem minden esetben telitalálat, és bizony előfordult, hogy a „családban” ott lett volna, mi több: ott volt, szinte kínálkozott a sokkal jobb megoldás. De volt az úgy, hogy más szempon-toknak is meg kellett felelni, mint a szigorúan vett szakmai tudás. Illik el nem felejteni, hogy az ötvenes évek színházpolitikájának nem egyetlen meghatározója volt a mindenkori vezetés, hanem egy bizonyos élcsapat elvárásainak kellett megfelelni. Kellán Sanyi bácsi nem bízott senki ígéretében, hogy minden rendben van vagy rendben lesz, személyesen győződött meg arról, hogy minden a helyén van. A szó igazi értelmében érezte a felelősséget a zavartalan lebonyolításban, nem tűrte a lazaságot, a bohémiát. Csendes rezignációval figyelt, jellegzetes tekintetén, félmosolyán látszott, hogy nagyon jól érzi magát abban a közegben és tudatában van annak, hogy valakinek ügyelnie kell az egyensúly megőrzésére. És mindenkor megfelelt ennek az elvárásnak.

Nem ellentmondás, hogy van olyan emlékem, amikor bizony megtréfálták a kellékesek. A Két tábor című darabban szerepeltem többedmagammal, színházi gyerekekkel együtt úttörőket alakítottunk, akiket vendégül lát otthonában egy zeneszerző (Szabó Ernő játszotta), és megkínál bennünket édességgel. Néhány mondatos szerepemet azonban alig sikerült kinyögnöm, ugyanis az addigi előadásokon megszokott aprósütemény és csokidarabok helyett festett fadarabok voltak a tányérban, és én mohón tömtem volna magamba a vágyott csemegét. Semmi baj nem történt volna, de nekem nem szóltak a kellékesek a csalódást okozó változásról, míg társaim, tudatában a változásnak, csak mímelték a falatozást. Botrány mégsem lett ugyan, mert csak elmondtam a betanult szöveget, de a jelenet után Sanyi bácsi éktelen patáliát csapott a kellékeseknél. Sajnos, nem végződött hepienddel a történet, mert azok után folyamatosan fadarabok szerepeltek a tányérban, így aztán később sokkal komorabb arccal mondhattam el megszokott szövegemet.

Folytassam hát a kellékesekkel, annál is inkább, mert vezetőjük Nagy Sándor volt, akit nem is tudom, miért, de színházi körökben mindenki Kántor Sanyinak nevezett. Az örökösen vállalkozó szellemű Sanyi bácsi rendkívüli módon értette, miként lehet beszerezni az adott előadás legszükségesebb és leghitelesebb tárgyait. A román televízió magyar adásában a kilencvenes évek elején beismerte, hogy bizony egyszer addig imádkozott a főtéri Keresztelő Szent János-templomban, amíg onnan eltulajdonított egy Szent Antal-szobrot, mert arra volt szükség, és nem látott más megoldást. Persze vissza is juttatta később, de ez az eset is bizonyította, hogy nem ismert lehetetlent az előadás sikere érdekében. Mindig tudta, kinél, hol található antik bútor, jellegzetes tárgy, az előadás hangulatához passzoló bármilyen apróság. Kérem, higgye el a kedves olvasó, hogy közelebb állt a művészethez Sanyi bácsi, mint a kifejezetten műszakiakhoz. Felesége, Márta néni, aki öltöztető szabóként szintén végigküzdötte a rendkívül aktív Sanyi bácsi mellett az életet, egyszerre volt társa és egyensúlya a néha esetleg túl merész Sanyi bácsinak. Nagyon szép emlékeket őrzök azokról a vendégeskedésekről, amelyeket a Somostetőn levő kertjükben szerveztek rendszeresen a nyári szünetekben. Ott volt mindenki, aki számított a színházban, családostul. Az igazi kerti parti hangulata, a kiválóan együttműködő társulat jelesei olyan természetességgel vettek részt ezeken a találkozásokon a műszakkal, adminisztrációs személyzettel együtt, hogy senki nem érezte feszélyezetten magát. Mentek a jó viccek, a nótázás és persze a kártyacsaták is, a jó hangulat mindenkire átragadt, miután a nem nagyon gazdag, de minden szükségest tartalmazó étkek mellett volt egy kis ital is, ami tovább oldotta az amúgy is kellemes hangulatot. Nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, amikor bárki is túlment volna az ilyenkor szokásos szalonspicc hangulaton, a közös éneklések sem csaptak át gajdolásba. Akkor még nem beszéltek csapatépítő tréningről, de ha valami, ezek az együttlétek azok voltak az egész közösség számára.

Nem voltak azokon a partikon ideológiai viták, sem osztályharcos mondatok nem hangzottak el. A jókedv, a kellemes környezet (akkor még nem szennyezte a levegőt a vegyipari kombinát!) mindenkire serkentően hatott, és alkalmat teremtett egymás minél jobb megismerésére.

Ott hallottam először, hogy amikor Petru Groza miniszterelnökként első ízben látogatott a Székely Színházba, bemutatták neki a társulat személyzetét. Sanyi bácsi mesélte, hogy amikor ő következett és bemutatkozott: Nagy Sándor, a miniszterelnök jelentőségteljesen szétnézett, és azt mondta, végre egy igazi név! Annyi év után most már nyugodtan leírhatom, hogy ugyancsak Sanyi bácsi volt az, aki a színház személyzetének a legínségesebb időkben is tudott szerezni húst vagy bármit, amire éppen igény volt. Tette ezt válogatás nélkül, és nem valamilyen gazdasági fogásként! A hatvanas években pedig a színpad oldalsó bejárata és az öltözők alatti pincében ő főzte és szolgálta fel a legfinomabb feketét az oda betérőknek: színháziaknak, de a filharmónia, a népi együttes vagy a művészeti iskola alkalmazottai mind tudnának erről mesélni.

Kikívánkozik belőlem az a történet is, amely Sanyi bácsi temetése (1996) óta nem hagy nyugodni. A sors különös jeleként is magyarázhatjuk, hogy alig néhány nappal Tompa Miklós halála után, ugyanabban a marosvásárhelyi római katolikus temetőben kísértük utolsó útjára Sanyi bácsit is. A nyitott sírnál elmondott beszédek közül nagyon megragadták figyelmemet a Mihai Gingulescu, a vásárhelyi színház egyik vezető színészének búcsúztató szavai. Felidézve Sanyi bácsival kapcsolatos emlékeit, elmondta, hogy 1962-ben úgy érkezett egy egész bukaresti évfolyam Marosvásárhelyre, hogy ott román nyelvű színjátszást honosítson meg. Az elsők között ismerték meg Sanyi bácsit, aki többet tudott a színházi életről, mint a frissen végzett színészek egész csapata. Később valósággal apai gondoskodással vette körül őket, és ha arra volt szükség, és volt rá eset, baráti kölcsönökkel is kisegítette őket. Így búcsúzott Sanyi bácsitól az a színész, aki nem sokkal korábban parlamenti képviselői minőségében azt találta mondani Bukarestben, a televízió nyilvánossága előtt, hogy a magyarok használhatják anyanyelvüket a büfében, esetleg a folyosókon, de hivatalos helyeken beszéljenek románul. A kedves olvasóra bízom annak eldöntését: van-e okom ezen a kettős beszéden rágódni?

Méltó társa volt Sanyi bácsinak Köllő Béla, aki minden utasítást pontosan végrehajtott. Kisebb gubancok olyankor keletkeztek, amikor egy-egy vasárnap délutáni előadás időpontja ütközött az akkori első osztályú helyi futballcsapat, a RATA mérkőzésével. Persze mindig lehetett áthidaló megoldást találni, csak akkor nem volt kibúvó, amikor a kellékeseket is igényelték a statiszták között fellépni. Egyébként, legális mellékkereset biztosítása érdekében (is), elég gyakran foglalkoztatták a díszítőket, szabókat, kellékeseket, világosítókat, öltöztetőket statisztaként – igen sokszor név szerint is szerepeltek a színlapokon. Béla bácsi gyerekeivel pajtási viszonyban voltunk, előfordult, hogy náluk, a hozzánk közeli szomszédban (Cuza Vodă utca) levő kertjükben játszottunk, és édesanyjuk, Terka néni, ilyenkor alaposan megkent zsíros vagy lekváros kenyérrel traktált bennünket. A színpadon is voltunk néha együtt, szóval a gyerekek is valamennyien ismertük egymást, hosszú évekig tartó barátságok szövődtek közöttünk is, követve szüleink példáját.

 

A műszaki-adminisztratív személyzet az 1952/53-as évadban

(a 81 fős csoportkép – megjelent a Népújság 2016. március 14-i lapszámában – alapján)

Igazgató: Tompa Miklós főrendező

Díszlettervező: Háry Lajos 

Irodalmi titkár: Márk Alexandra

Kellékesek: Nagy Sándor („Kántor”), a kelléktár főnöke, Köllő Béla.

Előadás-kiszolgáló személyzet: Kellán Sándor ügyelő, Köpeczi Jenő fodrász,  Nagy Márta öltöztető, Papp Katalin öltöztető, Szántó Mária (Patty néni, súgó)

Világosítók: Füzesi István fővilágosító, Bokor Sándor, Lukácsi István.

Szabóműhely: Huszti György főszabász, Bordi Ilona ruhatervező, Szilágyi János szabó,  Páll Jenő szabó. 

Asztalosműhely: Bereczki Károly, a műhely főnöke, Szabó Márton, Szabó Dénes.

Festőműhely: Bukaresti Géza, a műhely főnöke, Kuszka Lajos, Fodor Lajos.

Műszak: Virág István színpadmester, Szotyori Imre helyettes színpadmester, Barabási Miklós, Gáll Mózes, Veres Albert, Csontos Sándor, Nagy Viktor, Dászkel László díszletezőmunkások. 

Adminisztráció: Csath József főkönyvelő, Tiboldi Zoltán pénzügyi szakember, Bérczy Erzsébet titkárnő, Bérczy Mihály titkár, közönségszervező, mindenes, Varga Nuţa és Lehoczky Rozália irodai alkalmazottak. 

 

Szerkesztette: Lázok János

 

(Folytatás április 18-i lapszámunkban)