Egy református tudós zenei háttere

A reformáció ötszázadik évfordulójához közeli alkalomra tartogattam egy olyan tudósnak a portréját, aki zenélni is tudott. Mielőtt bárki is félreértene a reformáció kiemelése miatt, jelzem, hogy őszinte tisztelője vagyok mindazoknak, akik felekezeti hovatartozástól eltekintve komolyan veszik keresztény/keresztyén életfelfogásukat.

Publicisztikai közmondás lehetne, hogy alkalom szüli az újságcikket. Éppen ezért ezt az írást csak érintőlegesen a reformáció szele is meglegyintette.

Ha most iskolában lennénk, akkor azt a házi feladatot kapnák a diákjaim, hogy keressék meg, melyik magyar zenélő tudós volt református pap gyereke.

Valószínű, hogy a modern internetes világban született generáció – ideális esetben ismerve a keresés apró trükkjeit – hamarosan rátalálna Bay Zoltán nevére.

Bay Zoltán ugyanabban az évben született, mint Gábor Dénes és Antoine de Saint-Exupéry. Mindannyian álmodoztak, mert álmok nélkül nem jut messze az ember. Hogy ki álmodott nagyobbat, nem válaszolhatjuk meg.

1900. július 24-én a gyulavári Bay József nevű református pap családja egy fiúgyerekkel lett népesebb. A csecsemő csodával határos módon maradt csak életben, mert „burokban született”. Ez a csoda a gondviselés jele is lehetett, mert aki ennek a gyermeknek az életét irányította, úgy látta jónak, ha az újszülött életben marad…

A Gondviselő további jelet is felmutatott a családnak, hogy terve van a fiúval. A szülők örömét a gyerek születése után hamarosan egy baljóslatú betegség oszlatta múló köddé, ugyanis a kis Zoltánt megtámadta az egyik leghatalmasabb csecsemőgyilkos, a torokgyík. Az orvosok tanácstalanul álltak az élet-halál harcot nyöszörgő kisbaba mellett, a temetőben már kijelölték a pici sír helyét is. Édesanyja, Böszörményi Julianna is csak annyit tehetett, ami egy édesanyától elvárható: aggódással és ragaszkodó reménnyel gondozta szülöttjét. A Jóisten meghallgatta a legőszintébb imát, az édesanyáét, és megálljt parancsolt a halál angyalának…

Élj, mert ezért adtalak a világnak! – parancsolta az Úr. A küldetést és a hívást már kisgyerekként megtapasztalta Zoltán. Erről a felnőtt tudós tett vallomást. „Mikor tíz éves koromban engem jó szüleim a kis falu, Gyulavári parochiájáról elvittek tanulni Debrecenbe, lenyűgözve járkáltam a város »óriási« palotái között. Nagy élmény volt látni a kis nádfedeles falusi házak után a Nagytemplom kolumnáit és a Kollégiumot, a tudomány fellegvárát. Egy délután ott csatangoltam, ahol a Darabos utca kijön a Kollégium sarkához, tehát a Csokonai szobor és Bocskai István szobra között, ahol egy kis park útjain, díszes fák és bokrok között felfedező útra lehetett indulni. Hirtelen olyan hangokra lettem figyelmes, amilyeneket azelőtt sohasem hallottam. Az égből jövő, csodás hangokra. Talán az angyalok éneke? Oknyomozó természetem gyorsan eloszlatta ezt a gondolatot. Menjünk, keressük meg a hangok forrását! Bementem a Kollégium nyitott kapuján, fölmentem a lépcsőn, s a második emeleten találtam egy szárnyas ajtót, amely fölé ez volt kiírva: Ének Terem. Onnan jött az ének, amit elbűvölve hallgattam, amíg egyszer vége szakadt. Azután nyílott az ajtó, kijöttek a nagy diákok és kijött az a jóságos kinézetű öreg úr, akiről aztán megtudtam, hogy ő Mácsai tanár úr, aki arról is nevezetes, hogy még a kis diákokat is magázza. A csodálatos ének nagy talánya is gyorsan megoldódott, mert a nagy diákok között ott volt az én saját édes bátyám is, aki akkor másodéves theológus volt. Ő magyarázta meg nekem, hogy a teremben a Kántus énekpróbája volt. Büszkén mondta, hogy ő is tagja a Kántusnak, hogy a Kántus négy hangra énekel, ő tenor.”

Bay Zoltán meghallotta a hívó szót, és hasonlóan Joseph Haydnhoz, a fiúkórus tagja lett. Tiszta, csengő szoprán hangon énekelt, és a harmóniák által megtapasztalta a világ működését. Aki nem próbálta, nem tudja, hogy a zenében is vannak feszültségek, akár a mindennapi életben, de a zene megmutatja, hogyan kell feloldani azokat. Aki nem énekelt, nem tudja, milyen az, amikor egy ritmusra dobban a szív; de azt sem érti, miért szép az, amikor más-mást énekelnek a szólamok, de azok egyszerre mégis mennyeien hangzanak. Aki nem énekelt, nem tudja, milyen érzés figyelni a másik éneklőre; mert csak úgy szép az ének, ha figyelünk egymásra. Aki nem énekelt, nem tudja, mit jelent közös célért küzdeni. Aki nem énekelt, nem tudja, mi az igazi harmónia. És aki nem énekelt, nem tudja, milyen az igazi szeretet és a megbocsátás. Aki énekelt, jobban érzi, mi a különbség jó és rossz között.

A zenére fogékony fiút súlyos csapásként érintette édesapja halála. Alig volt tízéves, amikor apa nélkül maradt. A kórus jelentette számára a befogadó közösséget és ugyanakkor az anyagi támogatást. Az éneklés jelentette a továbbtanulás kulcsát és lelki erőforrást is egyben. „De nem csak a tanításban volt a Kollégium alma materünk; a reá szoruló diákokat támogatta sok alapítványból pénzadományokkal is. Magam is, mint református pap árvája, aki rászorultam, tanulásom egész ideje alatt részesültem a Kollégium alapítványaiból. Még olyan alapítványa is volt a Kollégiumnak, mely a zeneiskolai tandíjamat fedezte a városi zenedében, ahol zongorát tanultam.” Zoltán tehát zongorázni is tanult. Bárki felteheti a kérdést, hogy mi érdeke lehetett egy iskolának zongoraleckéket támogatni, amikor a tanonc nyilvánvalóan rajongott a matematikáért és a fizikáért. A válasz egyszerű: akkor még hittek abban, hogy a zene nem amolyan pótcselekvés. Tudták, hogy zenélés által érzelmileg és értelmileg is fejlődik az ember. Csak az a különös, hogy manapság sokan bátorkodnak ósdinak, réginek, idejétmúltnak tekinteni a zenetanulást, miközben sem igazi zenei élményük, sem ismereteik nincsenek a zenetanulás pozitívumait illetően. Kívülállóként mindig másképp fest a világ…

Bay Zoltán – ismét Haydnhoz hasonlóan – addig maradhatott a fiúkórusban, amíg a hangja meg nem változott. A zenélést viszont azután sem hagyta abba. Bár kikerült a kórusból, Mácsai tanár úr nem köszönt el végleg tőle. „Amikor 15 éves koromban a szép szopránból csapnivaló bariton lett, a tanár úr a vegyes karból a gimnázium zenekarába vitt át cselló játékosnak, amire ő maga tanított.”

Ének, cselló és zongora – három különleges karakterű hangszer. Az ének a mondanivaló hangszere, a cselló a dallamoké, míg a zongora a harmóniák végtelen tárháza. Aki e három hangszerrel jól bánik, az könnyedén megértheti a világ összefüggéseit.

A muzikális beállítottságú fiatalember előrehaladását nagyban segítették a zenei ismeretek. Talán nem véletlen, hogy a hangok csodájának megtapasztalása után a visszhangok kutatásában ért el különleges sikert. Az igaz, hogy nem egyszerű hangvisszaverődést tanulmányozott, hanem a különböző tárgyakról visszaverődő elektromágneses radarjeleket. A világon elsőként sikerült észlelnie a Holdról visszaverődő radarjeleket, és ezzel ő indította útjára a rádiócsillagászatot.

Kutatói pályájának elején még Magyarországon tevékenykedett. 1930 és 1936 között a Szegedi Tudományegyetemen folytatta külföldön elkezdett kutatásait. Itt sikerült szabadalmaztatnia több találmányát is.

(Folytatjuk)