Egy rejtett világ varázsa (6.)

Meghálaja

Meghálaja, szanszkrit nyelven a „felhők országa”, egyike a világ legcsapadékosabb vidékeinek. A világrekordot Cserápundzsi  (Cherrapunji) – egy délkeleti kis városka – tartja, ahol 1860/61-ben egy év alatt egy négyzetméterre 22.987 milliméter eső esett. S ha meggondolom, hogy ez a csapadékmennyiség 90 százaléka csupán a hat hónapos monszun alatt hull a földre, elmegy a kedvem a nyári vándorlástól. Pedig azt mondják, hogy augusztusban a legszebb a környék. Vad vízesések zuhannak a völgyekbe, és az erdők is kivirulnak a nagy fürdés alatt. 

Lényegtelen, decemberben is rendkívül szép volt a táj.

Miután Meghálaja 1972-ben függetlenné vált Asszamtól, Shillong, az állam mai fővárosa, egy felkapott hegyi üdülővé fejlődött, ahol minden műfaj muzsikusait lelkesen ünnepli a nép. Különösen a rock, a jazz, a blues és a hiphop örvend nagy népszerűségnek. Az elmúlt években olyan világhírű művészek, mint Ed Sheeran vagy Bryan Adams lelkesítették a publikumot, és 2024-ben a nagy-britanniai Blue csoport koncertjén táncoltak a fiatalok az új esztendőbe. Ezek a rejtett helyek is lassan megnyílnak a világ közönségének, ami sajnos lecsiszolja a települések ősi patináját. Sietniük kell azoknak, aki a múltban szeretnek utazni. 

Shillong agyonterhelt utcáin is tombolnak az indiai városok riasztó kísértetei. A keskeny utcákon egyre-másra összeomlik a forgalom: az autók eredménytelenül, de kitartóan dudálnak, emberek vakmerően tolakodnak, s ebben a bábeli zűrzavarban az európai látogatók nagy része elveszíti a türelmét. Ezen a tömegen semmiképp sem akartuk átharcolni magunkat. 

Szerencsére a szállodánk olyan közel volt a buszállomáshoz, hogy egy taxis sem akart minket odavinni – nekem pedig tele volt a begyem a hátizsák cipelésével, és sztrájkoltam a gyaloglás ellen. Éppen beadtam a derekamat, amikor megállt egy autó, és felajánlotta, hogy a busz áráért elvisz minket következő célunkig Cserápundzsiba. Ez a mi emberünk! 

Útközben megálltunk az Elefánt-vízeséseknél. A száraz időszak ellenére is látványos volt a három zuhatag, de vasárnap lévén sok helyi kiránduló tülekedett a lépcsőkön. Megkezdődött a lépcsőjárás. Akkor még nem tudtuk, hogy valószínűleg több lépcsőt mászunk meg, mint egész eddigi életünkben. Néhány nap után meg voltam győződve arról, hogy ha ennek a vidéknek az összes lépcsőjét egymás után tolnák, valószínűleg felsétálhatnánk rajtuk a Himalája tetejére, vagy talán még az égig is.

A táj szépsége lélegzetelállító. Meredek hegyek közé, gyakorlatilag megközelíthetetlen szurdokokba vájták a folyók medreiket, számtalan festői vízesés romantikus álmodozásra készteti a látogatókat, és kis falvak simulnak a monszunerdővel belepett hegyoldalakhoz. Ha kis falvakról beszélek, akkor valóban pöttömnyi településekről van szó. Tarka pöttyök egy grandiózus hegyvidéken. Ott senki sem szalad csak úgy spontán át a szomszéd faluba. Utcák ritkán léteznek. Legtöbbször hegyi ösvények vezetnek falutól faluig. Sportos dolog a termést az egyik faluból a másik falu piacára vinni. 

Nyáron, a monszun idején a hegyi patakok vad áradattá duzzadnak, amik áthidalására egy ravasz technikát találtak ki a khászi és jaintia népek: élő fagyökerekből építenek hidakat. 

Ehhez mindenekelőtt egy hídépítésre alkalmas helyet kell kikeresni, ahová a patak mindkét oldalán indiai gumifákat ültetnek, és felállítanak egy meglyuggatott bambusz-

rudakból készített építményt, a híd vázát. Időközben a nedvességkedvelő, gyorsan növő fa (Ficus elastica) léggyökereket fejleszt, amiket bevezetnek a bambuszrudakba)*. A gyökerek tovább nőnek, s mivel a fény felé törekednek, a bambusz formálja az egyre erősödő gyökérrendszert. A két partról növekedő gyökerek idővel összefonódnak, a bambusz elrothad, és egy szilárd, folytonosan növekvő szerves építmény keletkezik. Legalább ötven évbe telik, amíg annyira leterhelhető, hogy rajta a patak fölött átkelhessenek az emberek. 

A hidakat magánszemélyek, családok vagy akár több falusi közösség építi és tartja karban. A hídépítés hosszú, általában többgenerációs munka, de más építési módot nemigen enged meg a dzsungel. A beton- vagy facölöpöket elsodorná az ár, de az élő fagyökerek stabilizálják a talajt. 

Ha már ott voltunk, feltétlenül látnunk kellett egy ilyen hidat. Nongriatban befűztük a túracipőinket, elővettük a vándorbotokat, s kora reggel leereszkedtünk a völgybe. Elképzelhető, hogy milyen nagy volt a kíváncsiságunk, ha képesek voltunk 3.500 lépcsőt lefelé és ugyanannyit felfelé megmászni. Azoknak, akik erejüket túlértékelték, szállítók kínálják fel szolgáltatásaikat: jó pénzért hordágyon felcipelik a lerobbant túrázókat a hegytetőre. Nekünk nem volt ugyan hordágyra szükségünk, de az igazat megvallva napokig nem volt kedvünk ilyen mászkáláshoz.

Ősidők óta patakok képezték a határt az ott élő törzsek és klánok között. A hidakkal nem csak a mobilitás, hanem a háborúskodás is gyakoribb lett. A férfiak sokszor hónapokig küzdöttek szomszédaik ellen, és az otthon maradt asszonyok átvették a hatalmat. Mai napig a Meghálajában élő törzsekre matrilineáris társadalom jellemző. Ez azt jelenti, hogy a tulajdon és társadalmi pozíció kizárólag női vonalon, az anyáról a család legfiatalabb lányára öröklődik, aki később felelős az öregek ellátásáért. Házasságkötéskor is a férfi költözik az asszonyhoz, és a gyerekek az anya családnevét viselik.

Ez a világ sok különös szokással lepi meg az idegeneket. Engem lebilincselt az ott élők találékonysága. Egy őserdőbe rejtett kis faluban nagy gond volt a játszadozó gyermekeket hazahívni. A szokásos nevek utáni kiáltást elnyeli az erdő. Sem Jóska, sem Erzsi nem hallja meg, ha kiáltják. De bizonyos hangfrekvenciát nem nyelnek el a fák. Viszont a sok i-vel és u-val képzett szavak magas hangszínen messziről hallhatók. Így mindenkinek egy dallam az előneve. Szülés utáni első hét alatt minden édesanya egy egyedülálló nótát komponál, amivel egy életen át hívják egymást az emberek. Amikor a falu utcáin sétáltunk, egyre-másra hallottuk, hogy valaki hív valakit. Megállítottunk egy kislányt, és megkérdeztük, hogy hívják. Enyhe zavarral elénekelte a nevét. Kissé a kakas kukorékolására emlékeztetett, de szépen hangzott. 

Bármilyen varázslatos volt a tábortűz mellett a történeteket és regéket hallgatni, az esti hidegek melegebb helyekre űztek minket. Megszakítottuk meghálajai utazásunkat, és tervünktől eltérően India keleti partján, egy hindu zarándokhelyen folytattuk utunkat. 

*Egyes helyeken a gyökereket nem vezetik a bambuszrudakon át, hanem csak rájuk tekerik. Mindkét építkezési eljárással stabil szerkezetek alakulnak ki.

(Folytatjuk)

Eigel Gabriella