Egy rejtett világ varázsa (7.)

A Bengáli-öböl

Azt mondják, hogy aki Indiában nem utazott vonattal, az nem is találkozott igazából az indiaiakkal. Hát akkor vonatozzunk! A kaland a jegyvásárlással kezdődött. A helyi lakosok hónapokkal az út előtt lefoglalják a helyeket, s a spontán utazó csupán a megtérülési állományból kaparinthat meg egy jegyet. A virágzó feketepiacon szerencsénk volt, s egy este igyekeztünk agyontömött hátizsákjainkkal áttörtetni a tömegen. Mondanom sem kell, hogy a peronon vagy tolakodtak, vagy keresztül-kasul, takarókba burkolódzva feküdtek az emberek. Bizonyára különleges lesz ez az éjszaka, gondoltam. Nem tévedtem. 

Hamar megtelt a vagon. Útitársaink első pillanattól kezdve kíváncsian szemlélgettek minket, de a gyermekek hamar megtörték a jeget. Alig nyitottam fel kihajtható ágyamat, két kislány mászott fel hozzám, s rövidesen egy édesanya is kuporgott a lábunknál. Játszottunk, beszélgettünk. A kicsik hamar elkókadtak. Idővel mindenki lenyugodott a saját priccsén. Én is bebugyoláltam magam a hálózsákomba, s hegyeztem a fülem az éjszaka zajaira. A légkondi megingathatatlanul zümmögött, fújta reánk a jeges levegőt. Igyekeztem nem fázni. Néha gyerekek sikolya szakította meg a horkolás diszkrét kánonát. Valakit rémálmok üldöztek. A fölöttem alvó embert köhögési rohamok kínozták. Úgy éreztem, hogy hajszolt életek nyugtalan álmai fölött őrködöm.  

Karácsonyt Kalkuttában töltöttük. A várost ma Kolkatának hívják.  Mint sok más indiai helység, visszanyerte eredeti nevét: „Fekete kapu”. A gyarmatosítás előtt, az egykori halászfaluban szerényen éltek az emberek a kis közösségben, de el tudták tartani családjukat. 1690-ben a város a British East India Company központjává vált, és rövid időn belül a Bengáli-öböl jelentős kereskedelmi centrumává fejlődött. Kereskedők özönlöttek a városba, pompás paloták pénzszaga kábította el a szükségletekkel küzdőket, és a gazdagodás reményében átlépték a „fekete kaput”. Robbanásszerű túlnépesedés miatt Nyugat-Bengália szegényházává, a harmadik világ nyomorúságának megtestesítőjévé vált a város. 

Olvastam, hogy lakosságának csupán 20 százaléka nem éhezik és képes rendszeresen kifizetni lakbérét. Regények szólnak a város peremére szorított nincstelenek sorsáról. Ha a számok megalapozottak, valószínűleg a regényeknek is igaz a tartalmi alapja. A látogatóknak csupán az ínség és az egykori koloniális pompa ötvözete tűnik fel. Koldusok nyújtják felénk kéregető kezüket frissen renovált vagy romladozó paloták előtt. Mezítlábas, csontra fogyott férfiak húzzák szívós elszántsággal maguk után a riksákat, és hálás hajlongással dugják zsebükbe az aprópénzt, amit jól öltözött utasaik markukba nyomnak. Már a hajnali órákban zötyögnek a fakerekű járművek a város keskeny utcáin. Több tucat félkábult tyúkkal, zöldségekkel, rizses zsákkal és egyéb portékával megrakottan rángatják maguk után az áruhegyeket. Néhány cent fizetésért ellátják a vendéglőket, kis üzleteket, piacokat a termékkel.

2005-ben betiltotta ugyan az indiai kormány ezt az embertelen munkát, de a riksások tüntettek: az éhezés embertelen, nem a munka. Manapság a hatóságok megtűrik ezt a törvénytelen szolgálatot, de csak Kalkuttában, az utolsó riksametropolisban. Új alkalmazási engedélyt viszont nem állítanak ki. Nem érdemes harcolni ellenük, nemsokára úgyis kihalnak az öregek, s egyszerűen eltűnnek az utcáról, helyet adnak a modern elektromotoros járműveknek. A kormány igyekszik mindenáron kitörölni a múlt árnyait, hogy a modern társadalmak illuzórikus világa egyenértékű társként ismerje el Indiát. Valahol csodálatra méltó, amit elértek, de attól tartok, hogy kificamítják a néplelket, teret nyer a monetáris gondolkozás, és kiirtja a melegszívű segítőkészséget, a mély emberséget, ami minket lépten-nyomon annyira meghatott.

Meg kell vallanom, hogy szívesen kószáltam a régi szűk utcákon. Az utcaszéli szakács boldogan megtanította, hogyan kell lencsét főzni, s a riksás öreg örömmel beszélt életéről, családjáról – még az unokái képeit is megmutatta nekünk. 

Karácsony első estéjén hatalmas menet vonult át a főutcákon.  Harsányan masírozott a tömeg. Keresztények és nem keresztények együtt ünnepeltek. Az indiaiak szeretnek ünnepelni, s ünnepnapokon magas a felekezeti tolerancia. 

A Victoria emlékmű, a Szent Pál-katedrális, az Indiai Múzeum és egyéb turisztikai látványosságok kétségtelenül érdekesek, de számomra mégis az emberi találkozások voltak megmozgatók.

Karácsony után ideje volt újra útra kelni. Utolsó célunk felé, az Andaman-szigetekre túl korai volt az elindulás. Töprengtünk, hol is lehetne még észszerűen néhány napot eltölteni. Ha nem tudsz valamit, kérdezd meg Dr. Google-t. Sok hülyeséget is találsz ott, de sokszor kisegít a bajból. Indiában segített. Úgy döntöttünk, hogy megállunk a Bengáli-öböl partján fekvő indiai zarándokhelyen, Puriban. 

Jó ötlet volt, de a mi útjainkon egy kis kaland szinte kötelező. A szállodát interneten foglaltuk le. A fényképek és leírások szerint megfelelt a mi igényeinknek – a probléma csak az volt, hogy az a szálloda nem létezett. Senki sem ismerte, senki sem hallott róla. A taxis egyik szállodától a másikhoz, egyik panziótól a másikhoz vezetett minket, de sehol sem találtunk szabad szobát. A szilveszter előtti napokra mindent lefoglaltak az indiaiak. Végül is egy helyi templom vendégházában fogadtak minket. 

Reggelenként ugyan nem láttuk az áhítatos imába merült szerzeteseket, nem is tudtunk velük reggelizni, mint ahogy én elképzeltem, de legalább fedél került a fejünk fölé, s a környéken ízelítőt kaptunk a lenyűgöző hindu építészetből. Hihetetlenek a méretei ezeknek az ősi templomoknak – nem beszélve a fantasztikus kőfaragványokról. 

Puri legfőbb nevezetessége a XII. században épített Dzsagganáth-templom, egyike India négy legszentebb zarándokhelyének. A komplexum körül tenyérjósok, asztrológusok hada jövendölésére vártak a kliensek. Agyafúrt építészeknek sikerült a főtemplomot úgy alkotni, hogy bárhol is áll a nap az égen, a templom sohasem vet árnyékot a földre. A falak közé kizárólag hinduk léphetnek. Kívülről csupán a városképet uraló hatalmas kupolát és tornyokat lehet látni – no meg a zarándokok végtelen sorát. Emberek százai várnak hosszú órákon át türelmesen a tűző nap alatt az isteni áldásra. 

Azalatt mások a templom konyhájában szorgoskodnak.  A szertartási szabályok szerint főzik nagy cserépedényekben a rizst, lencsét, zöldségeket, amelyeket egy rituális ceremónián felajánlanak istenüknek. Az ételáldozat által megszentelt eledelt, a „mahaprasad”-ot a zarándokok vásárolják meg.

Egykor a frissen felavatott templom kupolájára zászlót húztak. A gond csak az volt, hogy ezt naponta ki kellett cserélni. Minden reggel valakinek fel kellett másznia mezítlábasan, segédeszközök nélkül a magasba. Ezt a tiszteletre méltó dolgot viszont nem végezhette el bárki. A feladatra személyesen a király választott ki egy családot, s megígértette, hogy örök hűségük jeléül, mindaddig, amíg az utolsó fiú utód is kihal, gondoskodnak arról, hogy az általa épített templom tetején mindig tiszta zászló lebegjen. Generációk jöttek, mentek. A bengáli szél 800 éven át tanúja a rendíthetetlen hűségnek. (Fiúk, lányok, ki tud ezzel lépést tartani?)

Egy kis körúton meglátogattuk Konarkban a környezet egyik leglátványosabb remekművét, a XIII. század közepéből származó Napisten templomát vagy más nevén a Fekete pagodát. A hit szerint a Napisten (Surya) lovas szekéren vágtat az égen. Ezért a templomot egy körmeneti szekér hatalmas másaként építették. Tizenkét pár három méter átmérőjű keréken húzza hét ló az isteni járművet. A tizenkét pár kerék az év hónapjait, a lovak pedig a hét napjait szimbolizálják – az állandóságot, a halhatatlanságot. Óriásdomborművek ábrázolják az uralkodó életét és a hindu istenek világát. A homlokzatot gyakran visszatérő mennyei szerelmesek és táncoló lányok motívumai díszítik, emlékeztetnek a tantrai tanokra. A mai ember általában szexuális praktikára gondol a „tantra” szó hallatán. Már elfelejtettük (én soha nem is tudtam), hogy a tantraizmus gyökerei a Krisztus előtti időkig visszanyúlnak. Az idő formálta, egyre változtatta a filozófia és a hit gondolati magvát. A mai interpretáció szerint inkább a polarizálódás leküzdése a doktrína központi témája, amit a férfi-nő rituális egyesülése jelképez. 

Ennek a gigantikus műnek a bűvös szobrászata a középkori hindu művészet fontos mérföldköve.

Konarktól egy kőhajításnyira fekszik Bhubaneswar, amelyet körülbelül harmincöt temploma miatt a templomok városának is neveznek. 

Ismereteink szerint a mitikus hősnek, Parashuramának szentelt templom a legrégebbi. Valószínűleg a VII. században építették, de ki tudja ezt pontosan megmondani? 

A város legjelentősebb temploma a XI. századból származó Lingarádzsa. A templomot Shivának, a pusztítás és az alkotás istenének szentelték. 

A hindu isteneknek nagyon emberi vonásaik is voltak: veszekedtek a hatalomért. A mese azt mondja, hogy egy ilyen alkalommal hatalmas tűzoszlop jelent meg az ég és a föld között. Megrökönyödve tanácskoztak az istenek, vajon milyen magas lehet ez az oszlop. Brahma vadlúd alakjában felrepült a levegőbe, hogy megtalálja a felső végét, Visnu vaddisznóként merült a tenger mélyére, hogy felfedezze a kiindulópontját. De egyikük sem érte el a célját. Az oszlop végtelen volt. A veszekedés az igazság megnyilvánulásával fejeződött be: hirtelen alakot öltött a tűz, és kibontakozott belőle Shiva képe. Azóta hódolnak neki az istenek és emberek. 

Ha a krónikások hallgatnak, sok legendát költ a nép.

Kizárólag hinduk léphetnek a komplexum területére. A brit impérium alkirálya, Lord Curzon meg akarta látogatni a szent helyet, de tőle is megtagadták a belépést. A pragmatikusan gondolkozó indiaiak gyorsan egy platformot építettek, ahonnan a királyi fenség megpillanthatta a sok szentélyt és kultikus épületet. Az idegenek meg kell elégedjenek a madárperspektívával és a köréjük szőtt legendákkal. 

(Folytatjuk)

Eigel Gabriella