Élet és rekviem
2012-05-07 14:50:38
- Kuti Márta
Csökönyös vagyok, a politikánál fontosabbnak tartom a kultúrát. Ezért aztán annak örülök, hogy ISMÉT van színházunk.
Csökönyös vagyok, a politikánál fontosabbnak tartom a kultúrát. Ezért aztán annak örülök, hogy ISMÉT van színházunk. Ezt onnan tudom, hogy egyre gyakrabban járok el a Teatrul Naţional (csak románul) nevű intézménybe a Tompa Miklós Társulat bemutatta előadásokra. A társulat nemrégiben ősbe-mutatóval ünnepelte a színházi világnapot. Medgyessy Éva Rekviem egy házért című kamaradrámáját Kovács Levente rendezte. Szereplői Kilyén Ilka és Makra Lajos, díszlet- és jelmeztervező Szabó Annamária. Ez a rideg és pontos hír. Csakhogy minden színmű és minden előadás több önmagánál. Eddig is tudtam, de amióta oly szerencsém volt, hogy belülről láthattam Shakespeare újjáépített Globe-ját, biztosan tudom. A színjátszónak semmire sincs szüksége, csak valami a korra jellemző hagyományos díszletre, ami az élet minden helyzetére érvényesíthető, egy kitűnő drámaíróra, és jó színészekre.
No a darab és a szöveg, az már más, annak mondania kell valamit a mindenkori közönségnek.
A Rekviem egy házért erénye éppen ez. Megérinti még az oly kőszívű és a színházhoz magas esztétikai (emlékezzünk Oláh Tiborra pl. ) elvárásokkal közelítő kritikust is. De mivel ez nálunk ritka, a színházat valamennyire ismerő, lelkes újságírók mondanak véleményt.
Ezért mondom, hogy ez az előadás igenis megérintett, Medgyessynek olyan mélységekre sikerült leásnia az apa-leány, feleség-férj és após viszonyában, ami lélektanilag senkit sem hagy közömbösen (kipottyant a könnyem apás leány lévén). És mindezt szép, szabatos, bár épp emiatt kissé nehezen mondható szövegbe burkolta, mondják egyesek, amiben van némi igazság, bár az is igaz, talán csak elszoktunk a modern színjátszásban a szépen hangzó magyar nyelvtől.
A kétszereplős dráma tulajdonképpen egy monológ, amelyben egy középkorú értelmiségi asszony sorsa sejlik fel 20 éve nem látott, szélütéses édesapja rámaradt gondozása okán. Monológ, hiszen a tolókocsis apa bár tudatánál van, beszélni nem tud. A magára maradt asszonynak pedig menedék, mert van aki meghallgassa, és életének új értelmet ad a gondoskodás. Viszonyuk feszültségét még az apa állapota sem oldja, s a húsz év történéseinek, házasságának története, s a házé, amelyben éltek, és az enyészeté lett a rendszer múltat pusztító akaratából, nemcsak az ő története, hanem több generáció tragédiája.
Értelmiségi sorsok, tragédiák felmutatásával kevés mai dráma foglalkozik, illetve alig, s még kevésbé a nőkével.
A hősnőt alakító színésznőnek igazán nem volt könnyű dolga, amikor egy életet, sőt életeket kellett megelevenítenie lehetőleg hitelesen. Kilyén Ilka vállalta ezt a nehéz feladatot, és alapvetően sikerült megoldania. Szövegmondása, mint mindig, most is kifogástalan. Voltak azonban görcsök, üresjáratok is, amikor nem igazán tudta lekötni a néző figyelmét, ami a legnehezebb egy monológra épülő drámai műnél. (Például a gördülő asztal funkciótlan tologatása.) El tudtam volna képzelni, hogy olykor csak leül, és mesél beteg apjának, ahelyett, hogy dolgozatokat javít vagy almát hámoz étel gyanánt.
De hát a rendező dolga átlátni az ilyen dolgokat.
Gondolom, a rendező Kovács Levente ötlete volt a tükrös megoldás, amiben az asszonynak mindig szembe kellett néznie önmagával és sorsával, ami a teret is kitágította, s némi reményt is hordozott, hogy ez a két ember, ha őszinte egymáshoz, egymásra talál. Ezt sejteti a befejezés is.
Külön kell szólnom a strockos apát alakító Makra Lajosról. Olykor a nagy alakítások kis szerepekben válnak emlékezetessé. Kiss László vagy a kistermetű Varga József jut eszembe a Székely Színházból. Sok más, akkor menő színész nevére már nem emlékszem, de nevük belém vésődött. Makra alakítása hozzájuk méltó.
Amikor én láttam, zsúfolt ház volt, olyan nőkkel elsősorban, akik mindezt megélték. Nem is maradt el a vastaps.
