Hétköznapi történet
Olyanok voltak, mint a kétarcú éjszaka. Mindig, évszaktól és időjárástól függetlenül, egyforma hosszú, fekete kabátot viseltek, de a hetven év körüli, kerek arcú, kerek szemüvegű nő egyenes, fehér hajával szelídnek, védtelennek tűnt. Őszülő kísérője gyanakvónak, titokzatos árnylényektől üldözöttnek. Félelmeinek időnként hangot is adott ez a meghatározhatatlan életkorú asszony. Bevallom, féltem tőle, ezért sem próbáltam soha megszólítani.
Rendszerint tömött nejlonszatyrokat cipeltek, a fiatalabbik legalább kettőt-hármat. Gyakran láttam őket veszekedni, de nem úgy, mint akik igazán neheztelnek egymásra, inkább, mint a szövetségesek. Egyszer a buszon is hallótávolságba kerültünk. A szürke hajú halkan magyarázta a hófehérnek, hogy a jármű ajtaja mellé ajánlatos mindig állni, mert lehet, hogy váratlanul menekülni kell. Az idősebbik engedelmesen hallgatta, mint egy kisgyerek a mindent tudó felnőttet. Ez az alá-fölé rendelő viszony valamennyi gesztusukat, utcai élethelyzetüket meghatározta, de leginkább a bevásárlást. A fehér hajú legtöbbször az üzlet előtt várakozott, amíg társa odabent összeválogatta a mindennapok szükséges tartozékait. Soha nem tudtam megfigyelni, mi minden kerül a kosarába, a puszta jelenléte, a lényéből áradó idegenség annyira fogva tartotta a tekintetem.
Évek teltek el így, közben lassan beletörődtem, hogy a különös páros kiléte számomra örök rejtély marad. Nemrég – valamikor az év elején – tűnt fel, hogy a fiatalabbik nő egyedül rója az utcákat. Először arra gondoltam, talán beteg az idősebbik, de a fehér hajú asszony hetek, hónapok múlva sem mutatkozott. Őszülő társa földre szegzett tekintettel körözött délelőttökön át a lakótelepen, csak a törzshelyének számító bolt kasszásnőjére emelte rá furcsán mosolygó szemét. Mintha egy ismeretlen, zavaros érzés keveredett volna a félelemrések közé: a valamibe, valakibe kapaszkodás vágya.
Pár hete kedves idős úr szólított meg hazafele menet. Egyike azoknak a környékembelieknek, akik igazán értelmet adnak a munkámnak. Nem emlékszem, hogy korábban találkoztunk volna, mégis lapunk rendszeres olvasójaként régi ismerősként üdvözölt, aztán egyszerre két témát is rám bízott. Az egyik a felszámolt kövesdombi újságosbódék helyén maradt egyenetlenségekről szólt, amelyek nemcsak esztétikailag rontják a járdák kinézetét, hanem balesetveszélyesek is, főleg a nehezebben mozgók, de akár a hétköznapok „maratonfutói” számára is. A másik a fiatalabbik, sötét kabátos asszony története, pontosabban a történetének hiánya volt.
– Vajon nem lehetne megtudni, hogy került szegény az utcára? – kérdezte újdonsült beszélgetőtársam. – Régen lakása, rendezett élete volt. Jó ideje azonban az éjjeli menedékhelyen húzza meg magát, eddig az édesanyja is vele volt, de ő az idén eltávozott a földi világból. Azóta egészen elvesztette a talajt a lába alól ez az asszony, a járásán is látni, mennyire megviselte a veszteség.
Ekkor értettem meg a nejlonszatyrok szerepét, hiszen a legtöbb hajléktalan felpakolva kering a városban naphosszat, utcától utcáig cipelve mindazt, ami hosszabb-rövidebb ideig az övé lehet. Egy dolgot azonban továbbra sem értettem.
– Biztos, hogy nincs otthona annak az asszonynak? Gyakran látom ugyanannak a tömbháznak a bejárata előtt, a padon. Úgy szokott ott üldögélni, mint aki erőt gyűjt a felhurcolkodáshoz.
– Valószínűleg korábban ott laktak az anyukájával, és még mindig odahúzza a szíve. Bizonyára a lakóteleptől sem tud elszakadni, ezért járogat úgy vissza, mintha hazajönne.
Ez a gondolatmenet döntötte el a számomra, hogy írnom kell erről a viharvert idegenről. Akkor is, ha nem tudok róla semmi biztosat, akkor is, ha a valóságmagokat esetleg nem jó helyen keresem. Többször is megpróbáltam érdeklődni felőle az éjjeli menedékhelyen, de nem jártam sikerrel, az intézményvezető mobiltelefonján mindig a robot válaszolt. A napokban azonban újra láttam az asszonyt kedvenc üzletében, éppen a frissen vett árucikkeket pakolta el a hatalmasnak tűnő nejlonszatyrokba. Halkan, szinte suttogva beszélgetett egy magas, nála valamivel fiatalabbnak látszó férfival.
– Vigyázz magadra – mondta az illető búcsúzóul. Társalgásukból mindössze ennyit értettem. Szerettem volna megszólítani a férfit, de pillanatok alatt eltűnt a főúton. Az asszony még jó ideig a csomagjait vizsgálgatta, mint aki élete legfontosabb tartozékai fölött tart leltárt. Talán így is volt, nem tudom. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy néha jó elengedni fontosnak érzett dolgokat, történeteket. Ez esetben ennek a homályos életútnak a biztos körvonalait. Bár sokat jelentene, ha valahogy mégis megtalálnám.
