A jegyzetíró rendszerint valami örökbecsűt szeretne írni, amely akár századok múltán is idézhető lesz. Az unokák unokái hivatkozzanak rá. Váljék tananyaggá, de az egyetemi jegyzetekben is előkelő hely illesse meg. Ez a minimum.
A jegyzetíró rendszerint valami örökbecsűt szeretne írni, amely akár századok múltán is idézhető lesz. Az unokák unokái hivatkozzanak rá. Váljék tananyaggá, de az egyetemi jegyzetekben is előkelő hely illesse meg. Ez a minimum.
Az anyag rögzítése legyen komplex, összetett és rugalmas. Minden felhasználói igényt – fizikailag – elégítsen ki, vagyis készüljön el a végleges változat nyomtatott alakzatban, elektronikusan és atomszerkesztve (a jövő zenebonája). Álljon bárhol, bármikor, bárkinek a rendelkezésére. Lekérhető legyen a főbb nemzetközi értekezési nyelveken (legkevesebb) automata fordításban és rímes időmértékes műfordításban is. Időtlenül.
Tartalmát tekintve ugyancsak minden korban aktuális legyen, kívánatosan friss, újszerű, és meglepően, na persze rafináltan egyszerű, mesterségbeli tudásról árulkodjon/harsogjon, ugyanakkor szerény legyen, mint az ibolya vagy annak művi mása, időszerű, mint az emberi bélműködés, a naprendszer vagy a rózsaujjú hajnal.
A jegyzetíró ezért cserébe nem vár semmit vagy semmi lényegeset, de azért emlékezzenek rá az emberek, úgy értem, a fontos díjakat osztó emberek, akik mögött szolid anyagi fedezet, biztos háttér, prosperáló pénzintézet is magasodjék, melynek árnyéka és utalványa jótékonyan boruljon rá a megjutalmazott, kitüntetett, megdicsért jegyzetíróra. S ha nem túl nagy kívánság, ott szeretné tudni/hagyni kéz- vagy lábnyomát – ez a választás teljességgel a jutalmazóra bízatik – a bank egyik kövezetkockájába belenyomtatva, vagy a pénzintézet előcsarnokában arannyal befuttatva. Kis szobrok, turistacsalogató emléktárgyak, bazári védszent formájában való árusítása ellen nem tiltakoznék.
Ezzel szemben mi van?
A jegyzetíró írása a napnak szól. Azokra a napokra érvényes, amelyekben a kommentált, megjegyzetelt jelenség, tünemény zajlik, folyik, előadódik. Három nap múlva már maga a szerzője sem tudná idézni. Ugyanis újabbat kell írnia. Nem ebből tartja el a családját, de jól jön. Bevallja, májusban az adóbevallási határidőzárás előtt két nappal, kellő idegességgel, adótanácsadója (felesége) tanácsára. Tananyagról szó sincs, annál több hivatkozás ismerős és ismeretlentől, hogy mit értett az alatt, hogy..., vagy milyen meggondolásból írta le azt, holott a dolog homlokegyenest ellenkezőleg fest, szobrozik, emlékművül. Se emlékmű, se lenyomat, se kitüntetés. Jó, ha felismerik a szülőváro-sában vagy a szerkesztőségben.
Akármilyen formában közlik – ha egyáltalán közlik –, néhány napig letölthető a világszatyorból, vagy olvasható még a félretett újságban (ha netán tetszett is), ám véletlenül a család mindenese a szemetesvödör kibélelésére használta fel, vagy kiválóan bevált ablakpucolásnál (mert ebben a kurva lakásban mindent gyűjtesz, édes fiam, csak egy régi, kidobott újságot nem lelni sehol sem a rengeteg lom között).
Jegyzeteiben előforduló témák: korrupció, tan- és egészségügy, botrányok, vallási mánia, ezotéria, olcsó szellemeskedés olyanok ellen, akik méltóságukon alulinak tartják, hogy visszavágjanak (a címzettek el sem olvasták), a hatalom packajátszmái, talmi szenzációk, szatírák szatírok nélkül, irodalom, kultúra, miért nem olvasnak az emberek, kisebbségi ügyek.
Tudom, ezek a XXIII. századra mind elenyésznek, helyüket átveszik fontosabb információhordárok, -küldöncök, az emberek megváltoznak, mindenki nemesebb lelkű lesz, és az előző századok íráshalmazából csak a legfontosabbakat fogják átvenni. A selejtezés során először a jegyzetekre kerül sor. Csak abban reménykedhet, hogy a 22. század elektroszelektorai sem tévedhetetlenek, és valami csoda folytán fennmarad egy régi jegyzet egyetlen mondata, amit már senki sem tud értelmezni, de olyan szép, hogy abból lila szentimentális forgatókönyvet ír egy megszállott régész.
