Mindenki egy csapásra repülési és mentési szakemberré vált Romániában. Nincs mit ezen csodálkozni, amikor egy ország követheti a hírcsatornák bulvárízű közvetítéseit az illetékesek kétbalkezes ügyködéséről.
Mindenki egy csapásra repülési és mentési szakemberré vált Romániában. Nincs mit ezen csodálkozni, amikor egy ország követheti a hírcsatornák bulvárízű közvetítéseit az illetékesek kétbalkezes ügyködéséről. Tankönyvek születnek majd arról, hogy miként ne szervezzünk mentést hegyvidéken repülőgép-szerencsétlenség esetén. Hibát hibára halmoztak a „szemfüles szervek” és a katasztrófavédelmisek. A megfigyelő-lehallgató apparátusnak fontosabb dolga akadt mint a hegytetőn, élet-halál közt vacogó orvosok telefonjainak bemérése. Feltehetően felsőbb utasításra a politikai ellenfelek szerelmi fészkeiben kutakodtak áldozatok után. Netán az erdélyi autonomistákkal pálinkázgattak nyelvoldás céljából. Egyébként a székely leleményességre jellemző bejegyzést olvastam az imént egy közösségi oldalon: ha magyar zászlót lengettek volna vagy autonómiát követelő jelszavakat üvöltenek a mobiltelefonba a szerencsétlenség áldozatai, akkor perceken belül bemérik őket. Mert erre vannak agyilag kódolva, és nem az életmentésre. De ilyen az ország. Még mindig nincs értéke az emberi életnek. Sajnos, a rohammentő-szolgálatnál is vannak gondok. Persze nem szívesen tesszük szóvá, hisz nem lehet tudni, mikor szorulunk rájuk. De távolról sem olyan rózsás a helyzet, mint a közvéleményben – a mesteri népszerűsítésnek köszönhetően – kialakult kép. És most is sokan kérdezik, hogy merre volt, mit tett az ilyen tömeges balesetek szakértője: Raed Arafat doktor? Hisz az első percekben már értesült a szerencsétlenségről. Ha pedig távolból, államtitkári minőségében nem tudta összehangolásra késztetni az állami szerveket, akkor neki is le kell vonnia a személyes következtetést. Például azt, hogy a tömegkatasztrófa-gyakorlatok – a látványos bemutatókon túl – nyújtanak-e hasznosítható tudást? A mostani szerencsétlenség és fagyhalálba kergetett áldozatok láttán erősen megkérdőjelezhető a hatékonyság. És még valami kiderült: jobban kell bízni a civilekben, a településszinteken szerveződő önkéntes csapatokban, a tűzoltó-alakulatoktól el egészen sportegyesületekig. Ez is egyfajta autonómia, amely századokon át bizonyította a helyi közösség összefogásának szükségét baj esetén. Például most is az erdészek mellett jól vizsgáztak a hegyimentők és az őket segítő terepautósklub tagjai. Ez utóbbiaknak voltak olyan gépjárműveik, amelyekkel a járhatatlan utakon megközelíthették a helyszínt. Tehát nem feltétlenül kell most a rohammentősöknek hegymászó járműveket vásárolni, hisz nem mindennap fordul elő ilyen repülőgép-szerencsétlenség. És a füles fiuknak sem kellene újabb lehallgató vagy megfigyelő berendezést vásárolni. Csak ésszel használják a meglévő technikát! És mindenekelőtt a lakosság érdekeire tájolva.
