Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kicsi Mamánál jobban senki nem értett az ünnepteremtéshez a családban. Mikulás és karácsony előtt mindig összehívta magához a három lányát és ugyanennyi vejét egy estébe nyúló teadélutánra, hogy közösen eszeljék ki az unokák megajándékozásának forgatókönyvét. Ilyenkor igazi varázsműhellyé vált a parányi konyha, ahol egymás után készültek a személyre szóló meglepetések. Március 8-a és május első vasárnapja előtt az aprónéppel tanácskozott: mindegyiküknek tanított egy verset, amivel felköszöntsék az édesanyákat.
– Született pedagógus volt, egyszerre szigorú és jóságos, biztonságot adóan következetes és feltétel nélkül melegséget sugárzó – idézte fel az aprócska termetű, haját szürke csatokkal a füle mögé simító asszony alakját Réka, a legidősebb unoka. – Azt hiszem, velünk élte ki a tehetségét, amit a dédszüleim anyagi helyzete miatt annak idején nem sikerült továbbtanulás útján kibontakoztatnia. Annyira meg tudta szerettetni velünk ezeket az együttléteket, hogy később, kamaszkorban sem kerestünk kibúvót, mentünk hozzá hűségesen, felkészülni a piros betűs napokra. Persze, máskor is mindig nyitva állt előttünk harmadik emeleti garzonjának ajtaja. Titkos örömünkkel, bánatunkkal is becsengethettünk hozzá, mindig meghallgatott. Sosem tukmálta ránk a tanácsait, csak, ha kértük, és amit az egyikünkkel bizalmasan megbeszélt, arról a többiek sosem szereztek tőle tudomást.
– Mi vetett véget ezeknek a látogatásoknak? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy lesz egy fordulat.
– A húgom és az unokatesvéreim Kolozsvárra mentek egyetemre, és mivel nagyon bejött nekik az ottani szabad élet, többnyire csak a vakációkra keveredtek haza. Így ők elmaradoztak Kicsi Mama ünnepváró alkalmairól, én azonban továbbra is kitartóan jártam hozzá. Bár sosem tett különbséget az unokái között, valahogy mindig úgy éreztem, hogy én állok a legközelebb a szívéhez, és mi tagadás, magamban örültem, hogy most már a figyelme is kizárólag az enyém. De aztán valami megváltozott. A nagymamám igazi „versmilliomos” volt, nem lehetett olyan ismert magyar költőt mondani neki, akitől ne tudott volna gondolkozás nélkül elszavalni legalább három-négy költeményt. A kettesben töltött délutánokon gyakran szórakoztatott Petőfi, Arany vagy éppen Weöres Sándor lírájával. Egy alkalommal azonban elakadt a versmondásban. Ilyen azelőtt sohasem történt. Látszott rajta, hogy ő maga is meglepődött, és zavarában megkért, hogy menjek haza, mert pihenni szeretne. Ez a jelenet az elkövetkezőkben többször megismétlődött, és Kicsi Mama, akit azelőtt lehetetlen volt kimozdítani a nyugalmából, egyre ingerültebben viselte a kudarcokat. Úgy éreztem, kezdenek terhére lenni a látogatásaim, és az egész helyzetet – azt, hogy már nemcsak a verssorokat felejti el folyamatosan, hanem azt is, hogy hová tette a szemüvegét, napról napra nehezebben mozog, és egyre inkább befelé fordul – az idősödés számlájára írtam. Persze, rajtam kívül a szüleim is rendszeresen feljártak hozzá, és édesanyám, aki egészségügyben dolgozott, hamar rájött az intő jelek okára. Amikor egy nap azt kérdezte tőlem, nem szeretnék-e elbúcsúzni Kicsi Mamától, egészen ledöbbentem. Mi az, hogy elbúcsúzni? – kérdeztem vissza –, hát hova megy? Anyukám aztán szép csendesen kifejtette, hogy nem fizikai, hanem mentális távozásra utalt, a demencia ugyanis szellemileg fogja Kicsi Mamát elvinni tőlem, tőlünk, nemsokára már nem az a biztonságot adó fészekőrző lesz, akinek ismertem, hanem egy idősíkok közt bolyongó idegen. De még megvan a lényeg, még nem késő elköszönni – biztatott édesanyám, én azonban leráztam magamról a féltő szeretetből rám zúdított tényeket. Hónapok teltek el úgy, hogy még a környékét is elkerültem Kicsi Mama garzonjának. Igaz, éppen akkoriban bontakozott ki a párkapcsolatom, munkahelyet is váltottam, szóval volt mire fogni a távolmaradásom. Pedig a félelem volt az egyetlen igazi magyarázat. A páromnak persze sokat meséltem a nagymamámról, a március 8-a előtti verstanulásokat is felidéztem neki, így az első közös nőnapunk előestéjén felvetette, hogy másnap látogassuk meg Kicsi Mamát. Nem ellenkeztem, pedig görcsbe rándult a gyomrom az ötlettől.
– Milyen volt a találkozás? – szólaltam meg, mert beszélgetőtársam a gondolataiba mélyedt.
– Megrázóbb, mint amire számítottam. Kicsi Mama helyett egy réveteg tekintetű öregasszony fogadott, akinek minden mozdulatát az ügyeletes gondozó irányította. (Két asszonyt fogadtak a gyerekei 24 órás műszakra, és közösen fizették a munkájukat.) Amikor rám nézett, azt motyogta egészen halkan: hát megjöttél, Elvira? Hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljak arra, hogy a nagymamám a rég eltávozott nővérének gondol. De aztán összeszedtem magam valahogy, és elmagyaráztam neki, ki vagyok. Különös mosollyal hallgatott, a következni pillanatban pedig valami egészen furcsa dolog történt: szavalni kezdte szépen, érthetően azt a Létay Lajos-féle köszöntőt, amit kiskoromban tanított nekem: „Kezemben a tavasz első kis virága, szívemben szeretet, tisztelet és hála…” Kimondhatatlan érzés volt végighallgatni ezt az alig kétperces verset, de az biztos, hogy számomra ez volt a legszebb nőnapi ajándék, amit valaha bárkitől kaphattam.