A tömbházlét egyeseknek igazi szardíniaeffektus, az élettér fullasztó leszűkítése – főleg, ha kényszerítő körülmények miatt költözik át valaki egy tágas magánházból a betonrengetegbe –, másoknak biztonságos kuckóélmény, a lakóközösség védelmébe rejtett, sérthetetlen minivilág. Ez utóbbi szemléletmódban osztoznak az egykori „kulcsos” gyerekek, akik számára blokklakónak lenni a csapathoz tartozást, a közös „portyázást”, egyszóval a szabadságot jelentette a nyolcvanas, kilencvenes évek Romániájában. Stefánia is egy volt a hosszú nyarakat a lakónegyed utcáin, terein töltő lurkók közül. Fiús leánykának született – mintha odabent, a titokzatos első otthonában megérezte volna, hogy szülei egy vasgyúró Istvánkát várnak –, így tökéletesen megfelelt a lurkóság kritériumainak.
– Naphosszat kint „csöveztem” a srácokkal, pingpongoztunk, fociztunk, „tekkeztünk” (sz.m.: Tec: üvegdobozos adagolóból nyert, többféle ízű üdítő), miénk volt a világ, de legalábbis a körzetünkbe tartozó jó pár utca – kezdte történetét Stefi egy felhős délutánon, nem sokkal húsvét után. – Benne voltam minden csínytevésben, például, ha nagyon unatkoztunk, felcsengettünk egy-két távolabbi tömbházba, aztán rohantunk az ablakon kihajoló lakók haragja elől. Néha ebédre sem mentünk haza, inkább korkodussal (sz.m.: cseresznyeszilva) tömtük tele a hasunkat valamelyik fán. Szép idők voltak, és sohasem gondoltam volna, hogy a gyermekkorom betonbirodalma egyszer börtönné válhat. Pedig pontosan így lett.
– Mi történt? – próbáltam magától értetődő kérdésemmel továbbgördíteni a hirtelen elakadni látszó történetet.
– Balázs „történt” – válaszolta beszélgetőtársam, hangjában leplezetlen öniróniával. – A fiúhaverok társaságában sokáig elkerült a szerelem. Minden srác a szövetségesének tekintett, beavatott a titkaiba, tanácsot kért, szükség esetén közvetítőként „használt”. Én hűségesen hordtam a szerelmes leveleket, valóságos hídként működtem a serdülő suhancok és fruskák szemérmesen zárt világa között, és meg sem fordult a fejemben, hogy de jó lenne, ha egyszer nekem üzengetne valaki. A kamaszkori lángolás így elmaradt, de a későbbiekben bepótoltam, mégpedig jó két évtizeddel később, félúton a harmincasok és negyvenesek tábora között. Egészen banális forgatókönyv szerint zajlott minden. Egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg a párommal, az egyik kolléganőm mutatta be. Már azon az estén megtetszett, és alig tudtam elhinni, hogy a vonzalom kölcsönös. Nekem minden téren ő volt az első, mind a testi, mind a lelki egymásra találásban. Pár hónap múlva már az összeköltözést fontolgattuk. Anyuék évekkel azelőtt falura költöztek, a nagyszüleim házába. Mindig az volt a vágyuk, hogy nyugdíjas korukra majd vidéken élnek, és ezt menetrendszerűen meg is valósították, így a lakás rám maradt. Egyértelmű volt, hogy ott „rakunk fészket” Balázzsal, ő ugyanis addig albérletben élt. Gondtalan három évet töltöttünk együtt, kirándulgattunk, jókat buliztunk, élveztük a hétköznapokat. Én közben szinte lélegzet-visszafojtva vártam, hogy egyszer csak megkéri a kezem, de erre sehogy sem akart sor kerülni. Nem egy barátnőm próbált lerángatni a rózsaszín felhőerkélyről, de minden jóindulatú kísérletüknek csípős szóváltás lett a vége. Amazonként védtem a fellegváramat, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy egyre szürkébb, egyre monotonabb lesz körülöttem minden. Balázzsal nem lehetett színházba vagy koncertre járni, de még a közös moziélmény helyett is többre becsülte a sörözést a tévé előtt. Mindig azt hajtogatta, hogy a kemény gyári munka után jár neki a lazulás, ha kedvem tartja, nyugodtan csatlakozhatom. Még szép, hogy volt kedvem. Lassan egészen a párom árnyékává váltam, csak azt tettem, azt kívántam, ami neki jó volt. Elmaradoztak mellőlem a barátok, barátnők, de az sem zavart. Ki tudja, meddig ment volna ez így, ha az egyik földszinti szomszédomat el nem viszi egy váratlan szívroham. Mióta az eszemet tudom, magányosan élt az öregúr, gyerekkoromban sem igen fordultak meg nála látogatók, pláné nők, pedig akkor még ereje teljében volt. Csak az eltávozása után derült ki, hogy van egy velem szinte egyidős lánya. A „kedves” hölgy egyedüli örökösként birtokba is vette a lakást. Miután beköltözött, az én estéről estére otthon gubbasztó párom 180 fokos fordulatot vett. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe, sötétedés után járnia kell egyet a blokk körül, hogy kiszellőztesse a fejét. Közben egyre távolságtartóbb lett, így, bár sosem voltam gyanakodó, kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Egy alkalommal utánaosontam. Nem kellett messzire mennem, csak az első emeletig, onnan hallhattam is, láthattam is, ahogy Balázs benyit a földszinti, új szomszédhoz. Akkor már kulcsa is volt hozzá. Megdermedtem. Mire hazajött, összepakoltam a holmiját, de még reménykedtem abban, hogy maradni akar, hogy mégis engem választ. Ő azonban mintha várta volna, hogy kiszabadulhasson a közös otthonunkból. Azon az éjszakán mesélte el, hogy a titkos kedvesével ugyanabban a tömbházban nőttek fel, gyerekkori vonzalomból tinédzserszerelemmé fejlődött a kapcsolatuk, de egy félreértés miatt nem tudott beteljesülni, egészen mostanáig. Mit mondjak, nem hatott meg a történet, ahhoz túl nagy volt a saját keserűségem.
– És most? – szólaltam meg újra. – Még együtt vannak?
– Több mint két éve élünk ebben a felállásban: ők ketten a földszinten, én itt, a harmadikon. Igyekszem kitérni az útjukból, mégis gyakran egymásba botlunk. Így a tömbház, ami évtizedeken át igazi védővár volt a számomra, olyan lett, mint egy szabadulószoba, ahol egyre kevesebb a levegő. Valamiért mégsem próbálok kijutni belőle. Talán abban bízom, hogy egyszer visszaváltozik, és vele együtt én is újra önmagam leszek.
