Emlékezés Disznajón

Lélekmelengető ünnepi megemlékezésre került sor március 12-én Disznajón. Nemzeti hőseink emléke előtt tisztelegtünk a kultúrotthonban. A szokatlan márciusi hideg és a hosszú idő óta használatlan terem hűvössége sem szegte kedvét a jelenlevőknek. Szülők, nagyszülők jöttek el szép számban, tiszteletét tette községünk polgármestere, Ördög Ferenc és Kolcsár Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő is, valamint Vita István alpolgármester. A bejáratnál mindenki nemzetiszín kokárdát kapott, a disznajói nőszervezet keze munkáját dicséri a piros-fehér-zöld kitűző. Nagy Enikő tanárnő, a nőszervezet elnöke köszöntőbeszédében érzékeny húrokat pengetett meg a hallgatóság szívében: 

„Az a nemzet, amely nem tud emlékezni múltjára, történelmére, elvész. A pandémia hosszú ideig megfosztott minket az emlékezés, a forradalmi hőseink emléke előtti tisztelgés lehetőségétől. Éppen ezért jó látni, hogy veszteségeink, az elmúlt évek minden nehézsége, megpróbáltatása ellenére újra itt vagyunk, Isten kegyelméből itt lehetünk.

 Ünnep számunkra ez a nap, ünnep volt azok számára is, akik azon a jeles március 15-én győzelemre vitték a forradalmat.

A mai napon megemlékezünk személyekről: Petőfiről, Irinyiről, Jókairól, Batthyányról, Vasváriról, Kossuthról, Klapkáról, Bemről… 

Eszünkbe jutnak helyszínek: Párizs, Bécs, Pest, Pilvax kávéház, a Nemzeti Múzeum lépcsője, a Nemzeti Színház…

Események pörögnek a szemünk előtt: halljuk a Tizenkét pontot nyilvánosságra hozó nyomdagép kattogását, számoljuk a zuhogó esőben gyülekező egyetemistákat, látjuk magunk előtt a Nemzeti dalt felolvasó Petőfit…

Érezzük, értjük, szeretjük azt, amit ott, akkor elindítottak a márciusi ifjak.

Mi előtt hajtunk fejet a mai ünnepen?

Az akkori magyarok bátorsága, hazafiassága és szabadságszeretete előtt. Azok előtt, akik tisztességes életet akartak élni, és ezért tudtak annyira bátrak lenni, hogy a reménytelenségből is reményt kovácsoltak maguknak.

 Bátornak, hazafiasnak és szabadságszeretőnek lenni nem azt jelenti ma, mint a márciusi ifjak korában.

Tőlünk ma senki nem kéri, hogy életünket adjuk a hazáért.

Nekünk nem kell fegyvert ragadnunk ahhoz, hogy megvédjük szabadságunkat.

Nekünk egy másféle harcot kell megvívnunk: folyamatosan szót kell emelnünk érdekeinkért a közéletben és a magánéletben, a hétköznapokban kell megvívnunk saját forradalmunkat.

Szomorú aktualitás: tőlünk keletre dörögnek az ágyúk, emberek tízezrei válnak földönfutókká, életüket mentve menekülnek szülőföldjükről. És a XXI. század embere értetlenül, megdöbbenve áll az események előtt. A pandémia bizonytalanságát, kiszámíthatatlanságát és kilátástalanságát felváltotta a háború bizonytalansága, kiszámíthatatlansága és kilátástalansága. Pandémiás, háborús időkben, amikor sok a veszteség, kellenek a kapaszkodók, a fogódzók, a gyökerek, de ugyanakkor a szárnyak is. Jó belenézni gyermekeink csillogó szemébe, és tánctól, szerepléstől kipirult arcukat látva megfogalmazni saját magunknak, fontossági sorrendet felállítva elmondani, hogy értük, a jövőjükért, erkölcsi nevelésükért jó nekünk itt és most együtt lenni, emlékezni történelmi nagyjainkra, tisztelegni előttük.

Érdekes lenne elképzelni a március 15-ei eseményeket, eljátszani a gondolattal, vajon hogyan alakulna egy ilyen nap ma, a Facebook korában?

Hány lájkot kapna a Nemzeti dal?

Hányan osztanák meg egy óra alatt a Tizenkét pontot?

Hány komment érkezne a napi programot feltüntető bejegyzés alá?

De nem szabad elfelednetek, hogy miről szól a negyvennyolcas márciusi szellem: a nemzetetek, örökölt szellemi értékeitek, beszélt és írott nyelvetek fennmaradásában nektek is szerepet kell vállalnotok.

A Nemzeti dal ,,… rabok tovább nem leszünk…” felkiáltása érvényes kell legyen rátok is. Hiszen raboskodni nem csak egy cellában lehet, hanem rabul ejthet titeket a jelenlegi felszínes világ is, a technika csodái, a házunkba nap mint nap beömlő kütyük varázslatos birodalma is elterelheti a figyelmeteket a lényegről, a közösségről, a kultúráról.

Jó lenne, ha úgy találnátok meg helyeteket majd a világban, hogy közben nem tagadnátok meg származásotokat, nyelveteket és néha régimódinak tűnő szüleiteket, elődeiteket.

Hallgassátok meg Konrád György író szavait: »Ha elveszítem a múltamat, akkor elveszítem önmagamat. Akkor nem látom, hogy mi köt az élethez. Az emlékek százlábú bogarak lábai. Velük a világba kapaszkodom. Voltam, tehát vagyok.«

Higgyétek el, fontos tudni, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, mi a múltunk, és azt is jó szem előtt tartani, hogy hová tartozunk.

Akarunk-e magyar életet? Akarunk-e jövendőt abban a bizonytalanságban, káoszban, amely bennünket, magyar nemzeti közösséget körülvesz?

A válaszunk egyértelmű kell hogy legyen. Mert ennek a nemzetnek van neve, nyelve, hazája, múltja és történelme.

Én hiszek abban, hogy ehhez mi mindannyian mindennap valamit hozzáadunk.”

A hallgatóság lelkes tapssal jutalmazta a szép gondolatokat. Következett Ördög Ferenc polgármester és Kolcsár Károly ünnepi beszéde, melyben parlamenti képviselőnk kitért a népszámlálás fontosságára is. A szereplők már kissé türelmetlenül mocorogtak a helyükön, rég nem léptek színpadra, és talán a szokásosnál is nagyobb volt a lámpaláz, az izgalom. Nagy Enikő műsorában egymást váltották a szavalatok, forradalmi énekek, felolvasás. Nagy Győző táncoktató vezetésével a Pettyes Tulipán tánccsoportok is felléptek. A népviseletbe öltözött kicsi tánccsoport körtánccal és páros tánccal szórakoztatta a közönséget. A kipirult arcocskák, csillogó szemek a felszabadult örömöt tükrözték, a könnyes szemű közönség lelkesen tapsolta meg előadásukat. Nagy Győző táncoktató együtt táncolt a „nagyok” Pettyes Tulipán csoportjával. 

A kitartó, lelkes munka, a heti táncpróbák eredménye látszott a színpadon: gyönyörű vajdaszentiványi táncot láthattunk népviseletbe öltözött lányokkal, fiúkkal. Az előadásnak szép keretet biztosított a feldíszített színpad, amely Nagy Enikő ízlését, a nőszervezet szorgalmát és a gyerekek lelkes segítőkészségét dicséri. Vita István alpolgármester képviseletével a helyi önkormányzat jelentős anyagi támogatással emelte az est fényét. 

Miután már mindenki vörösre tapsolta a tenyerét, záróakkordként felcsendült a magyar himnusz, a színpadot pedig a nemzeti lobogó borította be. A közönség felállva, fejet hajtva énekelt. Hála volt a lelkünkben, hogy részesei lehettünk a felemelő pillanatoknak. A technikának hála a közösségi oldalakat pillanatok alatt ellepték az itt készült fényképek, videófelvételek, így a távol levők is ízelítőt kaptak a hangulatból, az élményből. És még mindig nem volt vége a meglepetéseknek: az előadás befejezése után mindenkit finom teával és Kossuth-kiflivel kínált a nőszervezet lelkes, sütni-varrni igencsak tudó csapata.

Hosszú idő után méltó módon ünnepeltünk és emlékeztünk Disznajón, köszönet illet mindenkit, aki ezt lehetővé tette. 

Vita Piroska