Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Örömzene… Váratlanul jött, a Facebookon állított meg hirtelen. Ahogy sok utazót, turistát is eredeti helyszínén, a koppenhágai központi pályaudvaron, ahol a flash mob, magyar nevén a villámcsődület lezajlott. Szokásos kép, hétköznapi nyüzsgés, rendszertelen jövés-menés, ezernyi hangból összeálló morajlás hozta a vasútállomás megszokott életét, amikor egyszer csak halk dobpergés vegyült a jellegzetes pályaudvari zajokba. Valami történt a nagy csarnok egyik pontján, alig néhányan figyeltek fel rá. Majd magányos klarinét eleven hangja társított dallamot a dobszóhoz, bárki felismerhette Ravel Bolerójának ismerős melódiáját. És már két zenész állt egymás mellett, civil ruhában, akárcsak az utasok és kísérőik, de még mindig nem keltettek különösebb feltűnést. Pedig pillanatok alatt karmester is csapódott hozzájuk. És egyre többen lettek. A bejáratokból, innen-onnan újabb meg újabb hangszeresek léptek elő. Egyesek kottaállványt is hoztak. Folyamatosan nőtt a zenekar, erősödött a zene. A kezdeti néhány lézengő kíváncsiskodót pedig magába zárta a növekvő tömeg, amelyben olyanok is voltak, akik korábban sietősnek látszottak. Körbevették a zenekart, előkerültek a fényképezőgépek, az okostelefonok, a táblagépek, és akadtak jócskán olyanok, akik a földre telepedve élvezték a csodát, a muzsika szabad szárnyalását, a Boleró mindent legyőző erejét, szépségét, a járatjelző hangszórókat is túlharsogó ritmus és zene pompás diadalát. Vidáman csillogtak a szemek, a zenészeké is, derű, mosoly ült az arcokon, a muzsikáló filharmonikusokén is, tíz percre több száz embert tett önfeledtté az alkalmi koncertteremben a művészet. Aztán a hangszerek egyesített fortissimójával véget ért a Ravel-mű, a közönség felocsúdott, taps, ováció, füttyszó jutalmazta a muzsikusokat, a tömeg megmozdult, a zenészek is, mindenki fogta a cókmókját, és ment a maga útjára. A pályaudvar pillanatok alatt visszavedlett azzá, ami: forgalmas világvárosi vasúti központtá. Aki ezután érkezett, nem is sejthette, milyen különleges esemény nemesítette meg rövid időre a csarnokot. De aznap biztosan minden korábbi jelenlevőnek kicsit derűsebb, jobb napja volt. A helybeli szimfonikusoknak is.
Többször jártam arrafelé, tudom, hogy az élet ott sem fenékig tejfel, noha összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú, mint Európának ezen a keleti felén. Olykor bűzlik is sok minden Dániában, de Hamlet, a sorsverte királyfi és a kis szirén országában egymás közérzetére is ügyelnek az emberek. Nálunk többnyire csak tiltakozni gyűlnek így egybe a népek, és olyankor is hamar elkülönül legalább két tábor. A villámcsődület fogalmából pedig gyakrabban a szóösszetétel második fele válik hangsúlyosabbá. Kár. Persze azt sem feledem, hogy óriási a különbség a két ország demokráciája között is. A jobbaktól ilyesmikben is tanulhatnánk. Be jó lenne, ha a választás és az, ami utána következik, némileg rácáfolna elűzhetetlen pesszimizmusomra. Annyira derűlátó azonban mégsem lehetek, hogy arra számítsak, ezután nem a manelefélék, hanem az határozza meg az ország realitásait, amit Ravel és a hozzá hasonló szellemi nagyságok képviselnek.