„Szegény fiú ott legfelül…” Fogadjunk, hogy sokan tudják a szöveget folytatni! Én ezzel úgy vagyok, hogy időnként bizonyos dallamok hirtelen belopják magukat az agyamba, és aztán folyton dúdolnom kell magamban, amíg valami egyéb észrevétlenül ki nem kergeti onnan.
„Szegény fiú ott legfelül…” Fogadjunk, hogy sokan tudják a szöveget folytatni! Én ezzel úgy vagyok, hogy időnként bizonyos dallamok hirtelen belopják magukat az agyamba, és aztán folyton dúdolnom kell magamban, amíg valami egyéb észrevétlenül ki nem kergeti onnan. Mióta a fergeteges világsiker, a Rómeó és Júlia musical Lehetsz király slágere belopta magát a fülembe, ez a dal is mindegyre megkísért. Pláne, ha rá is játszik valami. A politika például. Vagy más közéleti információ. Most egy újságcikk, pontosabban egy frissen közzétett kimutatás miatt szólalt meg ott benn a „szegény fiú”. Szóval: a királyról olvastam, az egykori valóságos uralkodóról. A cikkíró azt taglalja, napjainkban miből él I. Mihály, mennyi a vagyona. Hát tudják meg, nem él talpig aranyban, mint mondjuk a pásztorok királya, a milliárdos Becali. Igaz, jelenleg akörül sem minden arany, ami fénylik. De nem is végleges az állapota, hagyjuk őt! Lehetőleg ott, ahol van. Mihai őfelségéből viszont még lehet újra igazi király! Az Adevărul felmérése, közvélemény-kutató barométere szerint az ország lakosságának több mint egynegyede, 27,2%-a szeretné, hogy királysággá alakuljunk, és „ott legfelül” az 1947-ben elüldözött uralkodó tartsa a gyeplőt a kezében. Aligha hihető, hogy ez bekövetkezne, hiszen a felsorakoztatott adatok szerint önmagát és családját is elég nehezen tudja eltartani. Őfelségének ezer (1000) lej a havi nyugdíja. Összehasonlításképp: a parlament tagjai csupán lakbérre négyezret kapnak havonta. De ismerjük el, a minimális nyugdíjnál mégiscsak több valamivel. Na, de azért mégsem olyan tragikus a helyzet! Vannak az exkirálynak más bevételei is, segítik ilyen-olyan juttatások. Egykori államfői járandósága négyezer lej. Elűzetéséig a Román Akadémia tiszteletbeli elnöke is volt, ezt is honorálni illik: havi kétezer. Jóval több jön be a család birtokában levő javak, ingatlanok, például a szinajai Peleş és Pelişor kastélyok bérleti díjából, valamint a két Prahova völgyi szálloda bevételeiből. Nem részletezem, a végösszeget 22.100 euróra becsüli a szóban forgó írás szerzője. Azonban azt is közli, mekkora kiadásokkal jár a mai királyi udvartartás, vagy azoknak az épületeknek a bérlése, amelyek nincsenek az ő birtokukban. Gondoljunk csak a bukaresti Erzsébet-palotára, vagy arra, hogy a szoborsini kastély felújításra szorul, az is rengeteg pénzt igényel. A bevételi egyenleg bizony majdhogynem rossz irányba billen. Ennek ellenére sikerül úgy gazdálkodniuk, hogy a különlegesen tehetséges ifjakat, a román kultúra kiválóságait is ösztöndíjakkal, más anyagi juttatásokkal támogassák. Sőt, az egyházról sem feledkeznek meg. Az ortodoxról, úgy értem. Arról az állam sem. A minap egy érdekes BBC-anyag is tükrözte ezt. Abból tudható, hogy itt nálunk, az Európai Unió legszegényebb társadalmában háromnaponként épül egy új templom. Nyilván tetemes állami apanázzsal. Nem rossz. De nem ám! Attól függ, kinek. Az, hogy mi történik a tényleg szegény fiúkkal, lányokkal, a szegény öregekkel, senkit sem látszik izgatni! A játék arra megy ki, hogy mi van, mi lesz „szegényekkel” ott legfelül. Maradhatnak-e királyi berendezkedés nélkül a
„trónon”, vagy annak közvetlen közelében? És közben kiskirályi ifjoncok víg dala zengi, akárcsak a musicalben: „A hatalom nyűg, csak ostoba lánc,/Amíg itt lenn folyton szabad a tánc!” Hát kívánjuk nekik: kóstoljanak bele ebbe a szabadságba! (Hurrá! Már nincs is a sláger a fejemben.)
